Читать книгу Jaddersville - St. Pulcher - Страница 14

Átküzdötte magát a kertkapun, és a kiskocsit leállította a ház bejárata elé. Bement az ajtón, és újból meggyújtotta a gyertyát. Vékony lángja mellett látta, hogy az a másik ember, amíg ő távol volt, mindent megevett, amit ő két napra hozott, az üres zacskók és a dobozok a földön hevertek a többi szemét tetején. – Te tudod, hogy mit eszel holnap, engem nem érdekel! – legyintett felé. – Húúúó? – kérdezte a másik. Volt valami ünnepélyesség a tartásában. „Mindig így viselkedik, ha vendége jön!”– mérte végig. „Szegény fiú!” A sarokban állt, mint a cövek, és a kezeit szorosan a combjaihoz szorította. Alig múlt tizenöt éves, de sokkal többnek néz ki, erőteljes felsőteste és öregnek tetsző, durva arcvonásai miatt. A feje szokatlanul hosszúkás volt, és kopasz. Mélyen ülő, kicsi, hideg tekintetű szemeivel az ajtó felé meredt. – Mióta állsz így, mi? – nevetett rajta. – Már jó ideje, lefogadom! – Húúúó?! – csattant fel a fiú hangja türelmetlenül, és a lábával dobbantott egyet a padlón. – Ne kiabálj velem, mert nem kapsz semmit! Elővette a feszítővasat, és fenyegetően megrázta a feje fölött. – Kiszakítom belőled a lelket is, szarházi! Nem gondolta komolyan, a másik sem vette úgy, de elhallgatott. Megfordult és kiment a holttestért. Amikor visszaért a súlyos zsákkal, a fiú már anyaszült meztelenül állt a sarokban. A testét tetőtől talpig sebek és a bőrét fertőző kosz megfeketedett foltjai borították. Elöntötte a düh. – Ezt ne csináld, amíg itt vagyok! – ordította. – Meg­mondtam, hogy előttem ne csináld! Vedd fel a ruhádat! – Aiíí! – kiabálta a fiú, és kezeivel sürgetően intett a zsákért. – Odaadom, de csak akkor, ha felveszed a ruhádat! A fiú tehetetlen dühében előbb a falat ütötte az ökleivel, azután elsírta magát, és zokogva felvette a gatyáját. – A többit is! – szólt rá erélyesen. Nagyon el akart már menni, teljesen kimerültnek érezte magát. De nem hagyhatja, hogy ez itt a fejére nőjön. – Gyerünk! A gyerek ügyetlen mozdulatokkal felöltözött. Az asztalra tette a zsákot. A fiú odalépett, de ahogy hozzáért, el is rántotta a kezét. – Hii! Ehhíí! – kiabálta csalódottan. – Miért, mit gondoltál?! Nem lehet mindig meleg! „Még az hiányzik, hogy megnőjenek az igényei!” – Neee khíí! – visította a fiú toporzékolva. Odaugrott az asztalhoz, lerántotta a tetemről a zsákot. – Hii!!! Neee khíí!!! – Nem kell hideg?! Eddig is mindig az volt! Hideg! – Húúó!!! – Nem hozok!! Itt van előtted! – Húúó!!! – Nem hozok!!! – Mgöö!!! Mgöö!!! – morogta. Megkerülte az asztalt. Egész teste megfeszült, a kezei ökölbe szorultak. Ezt még eddig sohase mondta. Jobb lesz, ha ezután résen lesz. Az a három lépés távolság ijesztően lecsökkent. – Nem ölsz meg te engem! – förmedt rá. – Ki adna akkor enni, inni? Ki hozna neked barátnőt? A fiú támadása, bár a levegőben lógott, mégis váratlanul érte. Csak éppen, hogy ki tudott térni a nyakát célzó ütések elől. Szerencséjére a gyerek a nagy lendülettől elcsúszott a szeméthalmon, és végigterült a lábainál. Rögtön a hátára fordult és a kezeit az arca elé emelte, mintha tudná, mi fog következni. Nem is habozott megtenni. A zsebéből kirántotta a feszítővasat, és nagy erővel a fiú hasába ütött. Az vinnyogva rántotta fel a behajlított lábait a mellkasához, a kezeit görcsösen összekulcsolta a térdei előtt. A fájdalomtól ide-oda dobálta magát a szeméthalom tetején. Még egy jókora ütést mért a fetrengő gyerek hátára. A fiú minden erejét összeszedve rémülten bekúszott az asztal alá. – Sokat kell még enned ahhoz, hogy velem kikezdj! –
szólt oda gúnyosan. Hallotta, hogy a fiú öklendezik. – Ne játszd meg magad! Tudhatod, hogy nem versz át! A gyerek a kíntól és a félelemtől hányt még egy ideig, aztán elcsendesült. „Nem vészes.” Megvárta, hogy a fiú lenyugodjon, aki a sebeivel volt elfoglalva. Szétnézett a szobában. Ideje menni. Elfújta a gyertyát. Az ajtóból visszaszólt „Holnapután jövök!” Bezárta az ajtót. Utána többször megrángatta, hogy ellenőrizze, jól záródik-e.