Читать книгу Jaddersville - St. Pulcher - Страница 6

HARMADIK FEJEZET

1.

Az éjszakája borzalmasan telt.

Lázasan hánykolódott, a testén egészen átizzadt a pizsamája. Mindenféle vad víziói támadtak, amiket még a legjobb indulattal sem lehetett álomnak nevezni. Valami lányról képzelgett – aki sokszor Angelára emlékeztetett –, Amazónia dzsungeleiben kergetőztek, fogalma sem volt, hogy kerültek oda és miért, elérhetetlen volt a számá­ra; a lány incselkedve futott előle, csúfolódva kacagott. „Mi­­lyen férfi vagy te? Van neked egyáltalán olyanod?” – kiabálta, de nem megalázóan, hanem évődve, aztán eltűnt az esőerdő fái között, ami, meglepő módon, szivárvánnyal átszőtt erdő volt, s ettől a levelek is különböző színekben játszottak. „Van, igen, várj, odaadom, nekem már nem kell!” – kiáltotta ő nevetve, erőtlenül, de a lány eltűnt, csak a hangját visszhangozta a széltől zúgó rengeteg. „Inkább megkeresem a bennszülötteket! Azok ám a bikák!” „Miért bujkálsz előlem?” – akarta kérdezni, de a táj hirtelen sötét űrré változott, nem tudta, merre menjen, hol van, aztán Fred lépett ki a mélyből, úgy nézett rá, mint aki nem is ismeri; „Hová ásta el?” – ordította, és ő sírva fakadt.

Felébredt.

„Megdöglök!” – gondolta, ahogy levegőért kapkodott. Villanyt gyújtott. A lámpa fénye bántotta a szemét. Hunyorogva ült hosszan az ágyán. „Bármikor felhívhatsz!” – csengett Fred búcsúmondata a fülében. Az órára nézett. Kettő múlt pár perccel.

– Mi van, ha szeretkeznek? – kérdezte magától keserű irigységgel. – Megzavarom őket, na és?

A kagylóért nyúlt.

A telefon hosszan kicsöngött, mielőtt Fred felvette volna.

– Ki az? – szólt bele.

Egyáltalán nem tűnt álmosnak.

– Én! – felelt Bob fakó hangon, és érezte, hogy a torka fájdalmasan kiszáradt.

– Remélem, meggondoltad magad, és azért hívsz! Na, meggondoltad magad? – kérdezte Fred felélénkülve.

– Hol van egyáltalán ez az istenverte falu? – Bobot sértette Fred vidám hangulata.

– Angela azt üzeni, hogy igyál fokhagymás teát! Nem értem, mit foglalkozik még veled!

– Én meg azt nem értem, hogy miért váltott le veled!! – Bobot elöntötte a düh.

– Imádom, ahogy be lehet ugratni téged!

Szinte látta, ahogy Fred a fehér fogait elővillogtatva vigyorog, és semmi baja a világgal… Ahogy az a szemét fekszik az ágyban, hanyagul nyitott pizsamafelsőben, Angela meg szorosan odabújva hozzá a szőrös mellkasát simogatja. Zizeg az összegyűrt, bordó selyem ágynemű alattuk, pajkosan kuncognak, a ruhák a szőnyegen szanaszét, az asztalon pezsgő, neki meg azt tanácsolják, egyen fokhagymát (és pajkosan kuncognak)… Bob nagyot nyelt.

– Azt mondd el, hogy hogyan jutok oda! – megpróbált nyugodt hangot megütni.

– Elintézek mindent, öregem. Majd felhívlak! – mondta Fred és letette a kagylót.

Bob teát készített magának, beleáztatta a fokhagymát, és lassan elkortyolta. A forró ital átjárta a testét. Jó hatással volt rá, és amikor visszafeküdt az ágyába, azonnal elaludt. Nem álmodott. Reggel, amikor felébredt, már sokkal jobban érezte magát.

2.

Fred várva várt hívására két nap múlva került sor. A repülőjegy lefoglalva, minden további megszervezve. Örömmel, csillogó szemekkel hallgatta. Addigra teljesen rendbe jött. Szinte. Angela receptje bevált, „no lám, az a nő mindenhez ért”. Visszatért az életkedve, és türelmetlenül várta, hogy kikelhessen az ágyból, rendes ruhát vehessen magára, és végre dolgozhasson. A következő két nap a bőröndbe pakolás izgalmával és dühével telt. Vajon mi az, amit itthon felejt? Mert soha nincs úgy, hogy minden rendben lenne, valami fontosnak mindenképpen ki kell esnie az emlékezetéből!

– Áh! Mindegy! – legyintett magában. – Ha itt marad, hát itt marad!

Kora hajnalban indultak. Chicagóban át kellett szállniuk az American Airlines Salt Lake Citybe közlekedő 1321-es járatra. Az indulásig fennmaradó egy órában a tranzit várójában megreggeliztek. Az út alatt Fred átadta a chenili

kapitányságról átküldött anyagokat. Együtt nézték át a fényképhalmot: a baleset helyszíne, innen, onnan, közelről, távolról. A borzasztóan összetört autó, az átszakadt korlát. Belelapoztak a vallomásokba, a jegyzőkönyvekbe, és hol bosszankodtak, hol pedig nevettek a szűkszavú jelentések ellentmondásos megfogalmazásain.

Fred később hosszan ecsetelte a külpolitikáról vallott nézeteit, és dicsérte Amerika hősies szerepvállalását a világ dolgaiban. Bobot eleinte szórakoztatta a dolog, de azután elunta, és elaludt. A leszállás előtt ébredt fel, az időeltolódás miatt a reggeli órákban. A repülőtér előtt autó várta őket, és még két és fél óra kocsikázás állt előttük, míg végre befordultak Jaddersville úgynevezett
főutcájára.

Végtelenül puritán, álmos hangulatú városka kis terén álltak meg. Bob megborzongva nézett körül. Egyforma, egyszerű házak, mind földszintes. A legnagyobb épület a hosszúságával tűnt ki; a téglatest alakú, déli oldalával a térre néző építmény falai festetlen, olajos pallókból épült, elöregedett cserepek fedték a sátoros tetőszerkezetet, és a szintén ezen az oldalán lévő bejárat előtt hatalmas kőkereszt állt. A tér egyébként kihalt volt, néhány furgon parkolt csak magányosan az út mellé lehúzódva. A levegőben – ezt rögtön megérezte – finom por kavargott, a valamikori kőfejtőből hordta be, szinte állandóan, a szél.

Ahogy ránézett Fredre, látta, hogy volt főnöke arcán valamiféle megindultság tükröződik, nyilván évek óta nem járt gyermekkora egykori színhelyén. Bob nem is zavarta meg, inkább azon gondolkodott, vajon mit fog ő itt csinálni a szabadidejében, az alatt a pár nap alatt, amit erre a – ez meggyőződése volt – sima ügyre szánt.

– Igyunk valamit, aztán felkeressük az elöljárót, aki majd elszállásol bennünket! – mondta Fred, és cigarettája után nyúlt, de aztán meggondolta magát, s visszatette a zsebébe.

– Nem bánom – válaszolta Bob, s már előre feszengett az elöljáróval való találkozás miatt.

Az ilyen bemutatkozások roppant kínosan érintették.

– Nekem adhatsz egyet! – célzott a cigarettára.

– Itt nem! – rázta meg tagadólag a fejét Fred, és a nyitott inggallérját begombolta. – Az utcán nem lehet, ezt jobb, ha az agyadba vésed!

– Jó, de akkor menjünk egy olyan helyre, ahol lehet, és az a beígért ital is jól fog esni. Elpusztulok egy korty alkoholért! – vallotta be Bob.

A kocsmában, ahová betértek, nem volt vendég. Feltűnő tisztaság fogadta őket, és csend. Az asztallapok csillogtak, sehol egy pohártalp ragacsos nyoma, sehol egy idétlen firka vagy karcolás a fényes felületükön.

Leültek.

Egy idősebb úr jött hozzájuk, megállt mellettük s üdvözölte őket. Jobb tenyerén egy kerek, üres tálcát tartott, a csuklójáról átvetett kockás kendő lógott le. Először Bob rendelt.

– Whiskey-t kérek, tisztán – mondta.

Az öregúr meglepetten nézett rá. Fred vigyorian közelebb hajolt hozzá.

– Itt nem tartanak olyat. Csak a hazaiból kérhetsz!

– Akkor kérj valami hazai erőset! – mondta Bob.

– Te tudod! – vonta meg a vállát Fred, és vigyora széles mosolyba csapott át. – Egy crabront kérek és egy áfonyaszörpöt!

A sofőr, aki kocsival hozta őket, kávét kért.

– Mi a fene az a crabron? – kérdezte Bob.

– Majd meglátod! Addig nem mondok semmit róla!

Bob minden rosszra felkészült, ahogy Fred arcát vizslatta. Azután beletemetkezett az aktába, amit Fred adott át neki. Annak a házaspárnak a vallomását betűzgette, aki a balesetet jelentette be. Unta. Türelmetlenül maga elé dobta a kartonpapírt.

– Ez így hülyeség! – mondta fáradtan. – Majd én beszélek velük! Szeretnék találkozni a lány szüleivel, és a fiút is szeretném még ma kihallgatni!

– Úgy lesz! – bólogatott Fred. – A fiút Chenilben tartják fogva. Estefelé átmegyünk.

– Meddig maradsz? – kérdezte Bob, és türelmetlenül kereste tekintetével az öregurat a pult mögött.

– Szabadságoltattam magam – válaszolt Fred. – De nem engedtek el sokáig.

Végre feltűnt az öreg, a tálcája most a megrendelt italokkal volt teli. Bob maga elé húzta a lehűtött pohárban szervírozott crabront, és szemügyre vette. Tiszta, átlátszó, amilyen a vodka. Az illata sem feltűnő. „Akkor mit kajánkodott ez a hülye?” Az öreg kicsit távolabb állt meg. Észrevette, hogy mindegyikük őt figyeli.

– Mi van? – nézett körbe.

– Egészségére! – mondta kedvesen a sofőr.

– Egy húzásra! – toldotta meg az öregúr.

Benyelte az italt, s abban a pillanatban elöntötte szemét a könny. Akaratlanul is a gyomrához szorította a tenyerét, és levegő után kapkodva felpattant a székéről.

– Úristen! – suttogta rekedten.

– Ez ám az erős, mi, igaz-e? – kérdezte büszkén a tulaj, de Bob nem tudott válaszolni.

Mintha ezernyi tű bökte volna át a belső szerveit. Arca kivörösödött, és azonnal a fejében érezte az egészet.

– Kis híján kinyiffantam – ült le ismét, önuralmát visszanyerve.

– Mi ez az izé? – kérdezte elgyötörten.

– Helyi specialitás – mondta Fred. – A recept titkos. De csak az elsőt ilyen nehéz felhajtani. Később imádni fogod.

Fred látnoki megjegyzése igaznak bizonyult, mert még egyet behörpintett a jéghideg crabronból, és bár elnehezült tőle, nem lett rosszul.

A kocsmából kijőve a sofőr elbúcsúzott tőlük, azzal, hogy este hat körül ismét találkoznak, hogy elvigye őket Chenilbe.

3.

Fred és Bob az elöljáró hivatalába mentek, ami a hosszú, kőkeresztes épületben volt. Adam Bach, a püspök és a közösség vezetője egyben, szívélyesen fogadta őket. Nincs sok ideje, mint mondta, mert a hétvégén valamelyik család menyegzőt tart a faluban, férjhez megy a lányuk, s most mindenki az esküvőre készül, vagy ha nem – mint ő –, hát rákényszerítik, hogy azzal foglalkozzon. Freddel rég nem látott rokonok módjára ölelték meg egymást. Bobbal könnyedén kezet rázott, ami igazán örömére volt a nehezen oldódó férfinak. A múlt közös felidézése és a gyengéd feddés után, hogy Fred elhagyta a beátus testvéri világát, az eset tárgyalására tértek.