Читать книгу Népdalok és mondák (3. kötet) - Erdélyi János - Страница 191

Hogyha szépet veszek el:

Ki győz rá vigyázni,

Nem lehet a szépnek,

Hívségében bízni.

Hamar elhódítják,

Ha az ember nem őrzi;

Egyik nyomorúság

A másikat éri.

Hogyha rútat veszek el:

Hogyan szerethetem?

Vagy igaz jó kedvemből

Hogyan ölelhetem?

Ugy nem leszen vele,

Éltem boldog soha;

Látom a szerencse

Nekem csak mostoha.

Ha gazdagot veszek el,

Egy sulyos keresztem.

Csak azt hányja szememre:

Hogy csak készre jöttem.

Az övé a jószág,

Mellyet én nem kerestem;

Még azt is sajnálja,

A mit iszom, eszem.

Hogyha szegényt veszek el,

Jaj! miként élhetünk?

Most is szegény vagyok én,

Még szegényebb leszünk.

Egy koldusból kettő,

Utóbb több is válhat,

Elég nyomoruság

Bús fejemre szállhat.

Ha városit veszek el,

Nem szokott munkához;

Nem illik a dolog

Kisasszonyságához.

A sült galamb pedig

Nem repül szájához,

Ha serényen nem lát

A maga dolgához.

Ha falusit veszek el:

Otthon ül, goromba,

Minden mulatságban,

Csak orczám pirítja.

Nem is leszen vele

Éltem boldog soha;

Látom, a szerencse

Nekem csak mostoha.

Ki hasonló hozzám,

Ugy látom én ebben,

Mint egy világos színt

Mutató tükörben.

Mintsem hogy én sokat

Szenvedjek éltemben,

Jobb én nekem, maradok

Ifju legénységben.