Читать книгу Népdalok és mondák (3. kötet) - Erdélyi János - Страница 197

Megbolondult a világ,

Fegyverben az ország.

Elmult már az békeség,

Támad sok ellenség.

Összevesztek királyok,

Nagy hatalmas országok,

Uri méltóságok.

Szegény Magyarország is

Tanácsát ujítja,

Mert fölséges királyunk

Táborba hivatja.

Készül minden vármegye,

Az ország nagyobb része,

Mert kénytelen vele.

Katonát ad nemesség,

Hajdut a szegénység.

Mindeniket sulyosan

Nyomja az nagy inség.

Lovat, szablyát, karabint,

Bagaria pantallért,

Mind készítnek mundért.

Buslakodik, bánkódik,

Az gazda magába,

Nagy kénytelen, kelletlen

Nyúl az ládájába,

Előveszi erszényét,

Számlálja a költségét,

Régi keresményét.

Gyakorta gyülnek egybe

Falu gyülésében,

Pörlekednek egymással,

Hol egy hol más helyben.

Majd üstökbe is kapnak,

Erősen káromkodnak;

És haragban vannak.

Az katona vigan van,

Iszik, csókolódik.

Gazdasszony szomorkodik,

Szivében bánkódik.

Mert megürült ládája,

Oda köntöse ára,

Kelt az katonára.

Öszveülnek némellykor

Szomszéd asszonyával,

Panaszkodnak egymásnak

Jutka leányával.

Mondja szegény, mit tegyen,

Nem tudja hová legyen,

Csizmát is min vegyen.

Mert rám hozták a zászlót,

És executiót,

Kitekerték kezembül

A szoknyára valót.

Mivel födjem testemet,

Mezitelenségemet,

Hitvány szemérmemet?

Nem régiben eladtam

Tiz pár kappanomat,

Tikom, ludam, kenderem,

Kevés olajkámat.

Jaj! reám melly sok eset!

Az mit uram keresett,

Eb szájába esett.

Nem ugy neveltem volt

Egy néhány csibémet,

Kiért adott a tyukász

Egy erszény pénzecskét:

Hogy katonára költsem,

Az ő erszényét töltsem,

Más szobáját fütsem.

Elvitte uracskámnak

Egy szép paripáját,

Az nyakába vetette

Kontos karabinját.

Egy aranyos szép nyergét,

Péter bátyám fegyverét,

Abban köpönyegjét.

Nem maradt már uramnak

Testére valója,

Elül hátul kilátszik

Eldugni valója.

Magamnak sincs pintőkém,

Elrongyollott köntöském,

Kilátszik a könyököm.

Bárcsak immár valami

Kis pénzecském volna,

Az mellyen az urammal

Bort ihattam volna.

De imé mind elhuzták,

Katonára prédálták

Mim volt, mindenemet.

Jaj! édes komámasszony!

Bezzeg pórul járánk,

Pálinkára valóból

Szépen kipusztulánk.

Az kasbul is kifogyott,

Erszénybül is kikopott;

Igyunk már csak itt ott.

Hallod-e, komámasszony,

Ne gyötörd magadat,

Gyere hozzám jó reggel,

Megöntöm torkodat.

Maradt még amaz kasban,

Lisztem, buzám hordóban;

Jó lesz égett borra.

Elküldtem a szolgálót

Két font pecsenyeért,

Ilona leányomat

Vagy három pint borért.

Vonjad czigány az nótát,

Ne kiméljed az hurját,

Megadom az árát.

Megeheti az uram

A szegény kenyeret,

Megihatja reája

Amaz szép kutvizet.

Nem szeretem a dolgát,

Roszul forgatja magát;

Nem tudja a dolgát.

Jó bort kezdett csárdában

Tegnap az csaplárné,

Nála iszik, vigan van

Nyalka katonáné.

Tedd félre most rokkádat,

Holnapra hagyd dolgodat,

Készítsd az torkodat.

Jó emberem korcsmáros,

Semmit se búsuljunk.

Az urammal veszettel

Ne sokat gondoljunk.

Nosza vigan csak igyunk,

Igen jó helyett vagyunk,

Estig dombérozzunk.

Jer be rózsám, katonám,

Járjunk egy pár tánczot.

Majd nyakadba függesztek

Egy szép arany lánczot.

Nem is tudom, hogy vagyok,

Mert érted majd meghalok,

Még ma veled hálok.