Читать книгу Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.) - Gárdonyi Géza - Страница 2

Van nekem egy franczia archeologus barátom, a ki már tíz év óta kotor Egyiptomban és hieroglyphok fejtegetésével foglalkozik.

Ma kaptam tőle éppen levelet, a melyben a legújabb fölfedezéséről értesít.

Azt mondja:

«Kedves Pajtás!

Alleluja! Heuréka!

Bukfenczet hány a lelkem örömében! Mert olyan régiségre bukkantam ám, a melynek láttára a nap megáll az égen, a tudomány pedig ámulva tát szájat!

Halld és ugorj:

Megtaláltam Ádám apánknak a naplóját!

Hiszed, nem hiszed, – az nekem mindegy: a drága lapok itt vannak a kezemben, valamennyi vékony majombőr-darabokra írva.

Ott találtam a Loophog-piramis omladékai között egy tökkobakban.

Eleinte nem is sejtettem, hogy micsoda végtelen nagybecsű dolgok ezek, de azután, mikor átolvastam az első sorokat, azt hittem, hogy leszédülök a székemről.

Három napig se nem ittam, se nem ettem, se nem aludtam; folytonosan a pergamen előtt ültem és olvastam lázasan.

Most már készen vagyok vele. Holnap reggel utazom egyenesen Párisba, hogy bemutassam a tudós világnak.

Neked addig is itt küldöm a hevenyében írt fordítást, a melyet én már letisztáztam.

A lapok útján értesülni fogsz a pergamen sorsáról.

Szervusz!

A. Gardy.»

*

A levél mellett csakugyan megtaláltam a naplót.

Tessék, itt van:

Paradicsom 1-ső év, 1-ső nap.

Ma kezdődött az életem.

Mikor a szemeimet fölnyitottam, körülöttem agyagdarabok hevertek, előttem pedig egy fényes alak állott.

A fényes alak azt mondta:

– «Lészen a te neved Ádám!»

– Kihez legyen szerencsém? – kérdeztem tőle udvariasan.

– Én vagyok a te teremtőd, az Isten, – szólt és eltünt, mielőtt bővebb ismeretséget köthettem volna vele.

Mindenek előtt letisztogattam magamról a sarat, azután körülnéztem.

Különféle fák, virágok, bogarak, agarak, madarak és szamarak voltak körülöttem. A nap sütött és jószagú szellő sétálgatott az orrom alatt.

Nem messze tőlem egy forrás volt, melyből négyfelé folyt a víz.

Azonnal észrevettem, hogy ez az a forrás, a melyet a Genezis a paradicsom közepén levőnek mond, miértis rögtön tudtam magamat tájékozni.

Paradicsom, 1-ső év, 3-ik nap.

Kezdem unni az életet!

Itt még csak egy tisztességes korcsma sincsen, a hova elmehetne az ember egy kvaterkára.

Csak ezek az ostoba majmok, zsákszájú mammutok, örökké ordító oroszlánok vannak itt körülöttem.

Meguntam az eget, mert kék, meguntam a fákat, mert zöldek, meguntam a napot, mert nem tudok belenézni, meguntam a csillagokat, mert nincs teleszkópom.

Mit ér az ilyen élet!

Csak legalább egy pipa dohányom volna, hogy rágyujthatnék, hiszen finánczokat csak ezután teremt az Isten!

No ha ez sokáig így tart, hát fogok egy revolvert és agyonpuffantom magamat.

Ilyenféle szomorú tünődések között feküdtem egy pálmafa árnyékában, midőn egyszerre bódító szél érintette meg az arczomat, s a következő pillanatban már úgy aludtam mint a juhászbunda.

Mikor fölébredtem, első dolgom volt az órámat megnézni.

3 óra mult 5 perczczel ebéd után.

Amint föltekintek, hát legnagyobb meglepetésemre egy csinos hölgyet látok magam előtt, még pedig igen pikáns nyári ruhában, állván az a ruha mindössze egy kis fügefalevélből.

– Alásszolgája nagysád! – szóltam örömmel hozzája és bemutattam az idegen hölgynek magamat.

– Én Ádám vagyok.

– Én meg Éva, – válaszolt szemérmesen és rózsás kis mutatóujját elragadó naiv mozdulattal emelte ajkaihoz, miközben a fejét kissé féloldalt fordította és lopva egy hamiskás pillantást vetett reám.

– Minek köszönhetem a szerencsét, hogy nagysáddal találkozhatom?

– Én idevaló vagyok.

– Ja? Az nagyon pompás! E szerint landsmannok vagyunk?

– Igen, azok.

– De mondja csak nagysád, ha szabad kérdeznem: hogyan van, hogy mi előbb nem találkoztunk?

– Ma születtem, – felelte szemérmesen.

– Úgy? Azt igen helyesen tette! Fogadja őszinte szerencsekívánatomat!

– Köszönöm.

A szép hölgy egy tulipánvirágot tűzött a hajába, én pedig a bajuszomat pödrögettem.

– Hogy tetszik nagysádnak ez a tájék?

– Nagyon kedves.

– Persze, még nem tetszett erre járni.

– Hiszen mondtam, hogy ma születtem.

– Ja, igaz.

– És így nem is beszélhetek másról.

– Természetesen.

– Geografiát nem tanultam, – folytatta neki bátorodva.

– A mai világban nem is érdemes, kérem.

– Ön talán foglalkozott vele?

– Tagja vagyok a párisi földrajzi társaságnak.

– Az nagyon szép, de unalmas.

– A társaság?

– Nem: a földrajz és minden tudomány.

– Tehát beszéljünk másról.

– Majd én kezdem.

– Az nagyon érdekes lesz, – szóltam és a monoklimat a szememre csíptettem.

– Hogy tetszem én önnek? – kérdezte a szép hölgy és megingatván karcsú derekát, rám kacsintott.

– Nagysád elbűvölő!

– Ön hízeleg!

– Esküszöm!

– A férfiak könnyen esküsznek.

– Nagysád, én még soha sem esküdtem!

– Az meglehet.

– Szerelmes sem voltam soha.

– Ugyan?

– De most az vagyok!

– És kibe?

– Kegyedbe, bájos angyal!

E szavakat mondva térdre hullottam előtte.

Éva mosolygott.

– De hiszen ez fölösleges nyilatkozat uram!

– Miért? – kérdeztem csudálkozva.

– Mert én önnek a felesége vagyok.

– Kegyed? Az én feleségem?

– Igen, igen!

– Nem emlékszem az esküvőnkre, – dadogtam zavartan.

– Nem esküdtünk meg.

– Tehát vadházasság vagy polgári házasság?

– Nem.

– Hát kérek bővebb magyarázatot.

– Én önnek az oldalcsontja vagyok.

– Az lehetetlen.

– És mégis úgy van.

– De hisz’ nekem nincs akkora oldalcsontom, mint kegyed!

– Az igaz, de az is igaz, hogy önnek egy csontja hiányzik.

– Zsebmetszés! – kiáltottam haraggal, a mint az oldalamhoz kapva Éva állításáról meggyőződtem.

Azonban Éva egyszerre eltüntette a haragomat: odasímult hozzám, aztán megcsókolta a hiányos helyet; átölelt és így suttogott:

– Ádám! Kis uram!

Én is megcsókoltam őt, és meghatottan szóltam:

– Nagysád! Azaz, hogy Éva! kis feleségem!

.....

Így történt, hogy nem maradtam agglegény.

Paradicsom, 1-év, 13-ik nap.

A hogy ma délután sétálunk a feleségemmel, hát egy almafa derekán papirost látok.

Közelebb megyek és ezeket olvasom rajta:

«Ezen fának gyümölcséből való evés tíz forint büntetés és a paradicsomból való kikergetés terhe alatt tilos.»

– Nézd már kis csibém, – mondom a feleségemnek – milyen korlátozást kezdenek itten.

– Pedig én éppen most akartam szakítani az almák közül, – úgy megkívántam.

– Szakíts, lelkem, hiszen úgy sem lát senki.

Éva körülnézett, azután lekapott egy almát és beleharapott.

– Hogy ízlik? – kérdeztem tőle.

– Nagyon jó pogácsaalma. Kóstold csak.

Még le sem nyeltem a falatot, már is zörgést hallok a bokrok között.

– Bújjunk el! – szóltam a feleségemnek s egy ribizli-bokor aljába vontam őt.

– Hol vagy Ádám? – kiáltott haragosan a közeledő.

– Pszt! Ne szólj! – suttogott Éva. – Az Úr!

Ő volt.

Közelebb jött a bokorhoz, aztán ismét kérdezte:

– Itt vagy, Ádám?

– Nem én, nem vagyok itt, – feleltem gyorsan.

– Hát miért bujtál el?

– Mezítelen vagyok, kérem alássan.

– Hogy tudod, hogy mezítelen vagy?

– Nincs rajtam a hózentráger.

– És te, Éva, miért bujtál el?

– Elvesztettem a turnűrömet.

– Gyertek elő!

Mit volt mit tenni, előbujtunk.

Remegve álltunk meg az Úr haragos színe előtt.

– Ki evett az almából? – kérdezte szörnyű hangon.

– Én nem! – szólt a feleségem.

– Én csak hozzá szagoltam, – feleltem röstelkedve.

– Nem láttátok a plakátot?

– Elromlott a monoklim, – feleltem dadogva.

– Én meg nem tudok olvasni, – mondá Éva.

– Hát miért szakítottál mégis az almából? – kérdezte a feleségemtől.

– Mert nagyon szép volt, csábított.

– És te, Ádám, miért ettél?

– Nem akartam kosarat adni a feleségemnek.

– Ez nem mentség. Ti tulajdon elleni kihágást követtetek el. Bűnötöket meg fogják örökíteni a piktorok és a versírók.

– Kegyelem! – kiáltottunk mindketten.

Az Úr folytatá:

– Halljátok büntetésteket: Az 1879. XL. t. – cz. 126. §-a alapján te Ádám azt a csutkát, a mely a torkodon akadt, örökké ott fogod viselni.

Ijedten kaptam a gégémhez, már ott volt a csutka.

– Te Éva két almát fogsz a melleden hordani, a melyek kívánatos voltukban a férfiakat bűnre fogják csábítani és veszedelembe ejteni.

Évának valóban két gyönyörű alma domborodott a mellén. – (Engem azonnal elcsábított, elkábított vele.)

Ezek után azt mondta az Úr:

– Ott künn tágasabb!

És kifelé mutatott.

Szótalanul mentünk ki a paradicsomból.

Nekem azonnal eszembe jutott, hogy ennek így kellett megtörténnie, mert a genezis első fejezeteiben így van megirva.

* * *

Eddig terjednek a pergamen-lapok. A. G. barátom útban van most Páris felé, a hol be akarja mutatni a világnak.

Már most csak azt szeretném tudni, hogy hol tartja meg a fölolvasását: az akadémiában-e, vagy pedig a bolondok-házában?