Читать книгу Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.) - Gárdonyi Géza - Страница 8

– Egy hirlapiró emlékirataiból. –

– A verse az rossz, hanem a neve jól hangzik, hát beállhat hozzám munkatársnak! – mondta Párducz József, a «Bárkonyosi Hirlap» felelős szerkesztője.

Alacsony, köpczös ember volt. Fekete szemöldökeit olyan méltósággal mozgatta, mint egy római hadvezér, s nekem úgy tetszett, mintha beszélni is csak «ciceró» – ban szokott volna.

Ah! én nyomorult «petit» – nek éreztem magamat e nagy zseni mellett!

– Hírt és mindig csak hírt! – szokta mondani. – A közönség egy része nem olvas vezérczikket, más része nem olvas tárczát, hanem a híreket mindenki olvassa.

Elindultam hát a rendőri hivatalhoz és bemutattam magamat a bárkonyosi főkapitánynak:

– Zelenváry Balambér vagyok, a «Hirlap» munkatársa.

A főkapitány szemüvege megcsillant, a mint föltekintett.

– I-vel vagy ypszilonnal?

– Ypszilonnal! – feleltem büszkén. Pedig hát 50 krajczárért vettem a nevemet; hanem úgy gondolkoztam, hogy a személyem által meg van ez a név nemesítve! Különben azelőtt Buxbaum Alfréd volt a nevem, a nélkül, hogy zsidó voltam volna.

Dehát én istenem, ki olvasna el olyan tárczát, a mely alá Buxbaum Alfréd van jegyezve!

A főkapitány nagyon meg volt elégedve a formámmal, csupán a füleim nem tetszettek neki; de biztosítottam, hogy ilyen fülek vannak most divatban Párisban, s ő megnyugodott benne.

Azt mondta, hogy nincs semmi hír.

Kétségbe voltam esve.

Nagy szomorúan állítottam be a szerkesztőségbe, a hol a szerkesztőm négyszögletű lyukakat vágott egy újságba s e mellett szidta a finánczokat, a kik a dohányát megtalálták.

Milyen szidalom volt az! Milyen költői! Mily magvas és ékes! Demoszthenesz sem tudott volna szebben káromkodni.

– Azt a jeges zivatarba forgatott hétfájdalmú perecesrúdját ezeknek a nemzetsorvasztó kormányinasoknak! Képzelje, öcsém, megtalálták a dohányomat!

– Az baj!

– Dehogy baj, az még nem baj, hogy vitriolból vegyenek kádfürdőt azok a himpellérek! Hanem az a baj, hogy megbüntetnek legalább is száz forintra!

Ezeket mondva, úgy odacsapta az ollóját a sarokba, hogy csaknem szikrát vetett.

– No, van-e hír?

Alig mertem kinyögni, hogy nincs.

– Az nem baj, irjon, a mit akar.

– De kérem, mit irjak, ha semmi sincsen?

Sohasem felejtem el azt a kővé változtató tekintetet, a mivel végig mért.

– Hát azt hiszi, hogy adhatunk ki lapot hír nélkül?

– De kérem, ha nem történt semmi!

Látta, hogy újoncz vagyok, miért is enyhébb arczot vágott. Azt mondta, üljek le s irjam, a mit diktál.

Irtam:

Léghajó városunk fölött. Ma hajnalban a koránkelők egy óriási léghajót pillantottak meg városunk fölött, mintegy nyolcz kilométernyi magasságban.

Bátorkodtam megjegyezni, hogy ma hajnalban irtózatos sötét volt s még most is olyan köd ül az utczán, hogy az ember nem lát két lépésnyire.

– Hát irja, hogy tegnap vagy tegnapelőtt, a mikor nem volt köd.

Azután folytatta:

A léggömbhöz egy üres csónak volt erősítve, a melyben két férfi és egy nő ült. Hatalmas széláramlat vitte őket kelet felé. Városunkat egy nagy teleszkóppal vizsgálták s homokot szórtak ki, mire néhány pillanat alatt oly magasra emelkedtek, hogy csak borsónagyságú fekete pont gyanánt látszottak az égen. Kik lehettek a léghajósok, nem tudhatjuk, mert ez idő szerint sehol sem eresztettek föl léghajót.

Ismét bátorkodtam megjegyezni, hogy ha sehol sem eresztettek föl léghajót, hát ez sem lehet igaz; mire ő azt felelte, hogy csakugyan nem igaz egy szó sem belőle, de hát hír kell, és a nélkül, hogy észrevette volna a furcsa befejezést, diktált tovább:

Vakmerő rablótámadás. Az éjjel a gyöngytyúk-utczában egy helybeli úri embert ismeretlen tettesek megtámadtak és elvették tőle az óráját, tárczáját és gyűrűit. A túlnyomó erő ellen nem védhette magát. Persze, rendőr megint nem volt sem közelben, sem távolban, s ez szerencse is, mert talán a rendőrt is kirabolták volna.

Ennél a hírnél azt kérdeztem a szerkesztőmtől, hogy ez is költött hír-e?

– Persze, hogy az!

– De kérem, akkor miért méltóztatik szidni a rendőrséget?

Kicsinylő pillantást vetett rám.

– Látszik, hogy kezdő! Hát nem tudja, hogy a rendőrség tisztán arra való, hogy szidjuk. Hát kit szidjunk? A római pápát? – Akkor nem fizetnek elő a papok. A kormányt? – Akkor nem fizetnek elő a megyei hivatalnokok. A függetlenséget? Akkor nem fizet elő a polgárság. A városban nem szidhatunk senkit, mert mindenkinek van pártja s köztük előfizető, hát így nem marad más hátra, mint a rendőrség, a melynek tiszteletpéldánya van.

S diktált tovább:

Talált erszény. Ma délután egy tömött bőrerszényt hoztak szerkesztőségünkbe. Van benne 16 zálogczédula, 30 kifizetetlen számla, egy bábaoklevél és egy operaária a «Kunok» – ból. A ki elvesztette, kellő igazolás mellett átveheti.

– Ez sem igaz?

– Persze, hogy nem!

– Hátha valaki kéri?

– Nem igazolhat olyant, a mi nem igaz.

Beláttam, hogy igaza van.

– No hát, most próbáljon magátul irni.

Rágyujtottam egy szivarra s azután kisütöttem a következő hírt:

Botrányos verekedés. A szobában ketten voltak: a főispán és a polgármester. A főispán mindig füstöl, a polgármester mindíg köhög. Ez utóbbi arra kérte az előbbit, hogy kímélje meg a füsttől; de az előbbi rá sem hederített az utóbbi szavára. Ezen azután összekaptak és kidobálták egymást a szobából. A melyik kiesett, az mindig visszatért és kidobta a másikat, nem csekély épülésére a hivatalnokoknak.

Szerkesztőm igen jónák találta ezt a hírt, csupán annyit változtatott rajta, hogy a «Botrányos verekedés» – ből «Kedélyes mulatozás» – t csinált, a polgármester és főispán helyett «Pál és János» testvéreket irt, a füstöt és köhögést kitörülte és azt írta, hogy a két testvér tréfából dobálta ki egymást az ajtón, s a megbotránykozó hivatalnokok helyett «kedélyesen vihogó csőcseléket» irt, s legvégül odatette: «Rendőr persze itt volt, mert nevetni lehetett.»

Ezt a kifejezést «Rendőr sehol» és «A rendőrség távolléte által tündöklött» – a szedők soha sem osztották széjjel, mert csaknem minden rendőri hírnek ez volt a vége.

Mikor aztán a lap megjelent, 16 ilyen hír volt benne. Úgy olvasták, mint a szentirást.

Hát még, mikor igazán volt hírünk! Öngyilkossági esetet kihúztunk két hasábra, sokszor egy oldalra is.

Például egyszer a rendőrségnél ezt a hírt kaptam:

«Bodza András 35 éves zsákolót ma reggel a diófán találták fölakasztva. Felesége és két gyermeke maradt.»

Én meg is irtam hírnek ezen módon, de a szerkesztőm egészen máskép dolgozta át. Ezt irta ebből a két sorból:

Szörnyű öngyilkosság

Mi történt ma a város végén?

A társadalom rákfenéje, az öngyilkosság, ijesztő mértékben terjed a legalsóbb néprétegekig.

Ma reggel ismét egy polgártársunk dőlt önkényt a hideg halál jégkarjaiba.

Egy fiatal élet, Bodza András zsákoló, a diófa lombtalan ágára hurkolta önnyakát.

Az öngyilkosság előzményei

Miként saját kiküldött tudósítónk irja: az öngyilkos Bodza Andráson bizonyos melancholia volt észrevehető a zsákolások alatt, csupán akkor aranyozta meg a jókedv az orczáját, ha Finkelstein