Читать книгу Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.) - Gárdonyi Géza - Страница 4

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

Alacsony, barnaszakálú ember volt az első szerkesztőm.

A «Füllentő» czímű élczlapot csinálta.

Én akkor 17 éves lehettem és még a padok közé jártam.

Mikor bemutattam neki magamat, azt kérdezte tőlem, hogy dolgoztam-e már lapokba?

Azt feleltem, hogy az Üstökösnek többször küldtem be humoreszkeket.

Ez imponált neki.

Persze, azt nem kérdezte tőlem, hogy megjelentek-e azok a humoreszkek, nekem pedig volt annyi eszem, hogy erről nem szóltam semmit.

Glódy «eleinte» nem adott fizetést – az igaz, hogy később sem – de már ő akkor így fejezte ki magát.

Az első közleményt, a mely tőlem megjelent, a «Komáromi kis naptár» – ból írtam ki.

Adomák voltak.

Glódy kijelentette, hogy zsení vagyok, s honoráriumképen adott egy rövid szivart.

Ettől az időtől fogva sohasem nézte át a közleményeimet, beadta a kézirataimat a nyomdába olvasatlanul.

Dícséretemre mondhatom, hogy az élczeim nem voltak sokkal roszabbak, mint az övéi, bár az ő vicczeinél roszabbakat soha sem olvastam.

Mikor egy-egy számunk megjelent, hatalmas botokkal fölfegyverkezve indultunk sétálni a főutczára. Glódy azt mondta, hogy az élczlapszerkesztők nagy bot nélkül nem is képzelhetők. Én eleinte abban a reményben, hogy lapunkat úgy sem olvassa senki, nem nagy sulyt fektettem a nagy botra, de később azután okultam az ő példáján.

Mikor ott sétáltam a szerkesztőmmel a város legnépesebb utczáján, azt hittem, hogy az egész világ minket bámul. Szinte ragyogni éreztem körülöttünk a levegőt!

Pedig az ördög sem vett bennünket észre.

Ha azonban Glódy valamelyik ismerősével találkozott, engem azonnal bemutatott annak – mint segédszerkesztőt.

Én ilyenkor mindig egyenesre húztam a derekamat s azt hittem, hogy hozzám képest az ameríkai köztársaság elnöke csak kötelesinas.

Szilveszter napján, a mint szokott ebédutáni látogatásomat teszem a főszerkesztőnél, ezt igen komor orczaállapotban találtam.

Szótlanul nyujtotta felém egyetlenegy örökfuldoklásban szenvedő csibukját, s midőn elhelyezkedtem a karosszékben, így szólt:

– Látta?

– Mit?

– Az új lapot.

– Nem.

– Új lap indult, barátom!

– Miféle?

– Egy rémlap.

– Rémlap?

– Rémes dolgokkal foglalkozik, – bűnügyekkel.

– Mi a czíme?

– «Regélő Themis.»

Ezt mondva, kihúzta a fiókját és elém tett egy zöldborítékú lapot.

Átleveleztem.

Zöld volt az belől is!

– Mit szól hozzá? kérdezte a főszerkesztő.

– Ostobaság! Nem árthat ez nekünk.

– Ha csak egy előfizetőnk marad is el e miatt, az is két pengő, hátha még vagy öt marad el!

Beláttam, hogy ígaza van.

Mindössze 40 «előfizetőnk» volt, azokból 12 tiszteletpéldányt járatott, 8 hozomra járatta a lapot, 6 helyre köteles példányt küldöttünk, négyen pedig valósággal beküldték a prenumerácziópénzt. E szerint, ha ebből a valóban előfizető négy prenumeránsból maradna el öt, akkor igazán nem tudom, miből kaptam volna én a rövid szivarokat!

Képzelhető tehát, mennyire meg voltunk esve.

Glódy különösen dühös volt. Kijelentette előttem, hogy Friczkyt, azt a vörös akasztófáravalót, föl fogja pofozni!

Én kértem, hogy ne legyen ennyire szigorú, de ő nem tágított. A Regélő Themist a tisztességes sajtó ellen való merényletnek nevezte, Firiczkyt, pedig haszontalan firkásznak, a ki még azt sem tudja, hova kell pontosvessző.

Mikor aztán én is belenyugodtam a fölpofozásba, a főszerkesztőm meggondolta a dolgot és figyelembe vette az előbbi kérésemet.

Ennek következtében arra a megállapodásra jutottunk, hogy Firiczky haszontalan tollbitorló ugyan, de nem érdemli meg, hogy a kezünket vele beszennyezzük. E helyett üzenni fogunk neki a lapban, de olyan pokoli furfanggal, hogy egyszerre tönkremegy tőle.

A főszerkesztőm egészen nekividult.

Ujra megtömette velem a csibukját, a felesége őnagyságával kávét főzetett, s így fölpuskaporozva a következő izenetet sütöttük ki:

Szerkesztői üzenet

Nyekergő Themisztoklásznak. Helyben. Augiász istállójának förtelmeiben fagygyúra hizott baromeunuch szellemességével papirosra tálalt szellemi ökröndözéseivel telt sajtómonstrumát, ezen egyéni idült bárgyúságnak sajnos és kívül-belül zöld kinyomatát, bevetette kellően kifejezett megvetésével együtt hozzánk a leveleknek önnél intelligensebb hordozója. Ha azt hiszi ön szerencsétlen szellemi nyomoroncz, hogy városunk művelt közönsége ezen irodalmi szemétkorcsikertorzszörnyszülöttet pártolni fogja, akkor viszont mi elhiszszük, hogy a Gönczölszekere leszáll az égről és beáll önhöz equipage-nak. Sapienti, sat.

Ez a latin szó szükségtelen volt ugyan ide, de mert egyikünk sem értette, mit jelent, hát igen jónak és odaillőnek találtuk.

Másnap megjelent az izenet a Füllentőben, szép apró betűkkel, és mi vad gyönyörrel vártuk Firiczky segédjeit.

Meg voltunk győződve, hogy a nyekergő Themisztoklász nem fog több számban megjelenni.

Mikor a párbajkihívás 24 órája letelt, Glódy egy üveg 25 kros bort hozatott az asztalára, s úgy vígadtunk, hogy még brúdert is ittunk volna, ha ez a fő- és segédszerkesztő között lehetetlenség nem volna.

A következő szombaton azonban megjelent a Regélő Themis 2-ik száma s a következő üzenetet hozta:

Füllebbentő élczlapnak Helyben. Ha a butaság fájdalmat okozna az embernek, önök folyton ordítanának, minthogy pedig amúgy is ordítanak, önkénytelenül is azon állatra kell gondolnunk, a mely hasonló hangon és értelemmel szokott ordítani eső előtt.

Ezen a napon nem mertem meglátogatni a szerkesztőmet, de még az utczára sem mentem ki, annyira szégyeltem magunkat.

Leeresztettem a szobám függönyeit, lámpát és pipát gyujtottam, s föl-alá járva foglalkoztam a szégyenkezéssel.

Hogy a szerkesztőm mit csinált ezen idő alatt, rá sem mertem gondolni.

Este felé járt már az idő, mikor az ajtómon kopogtattak.

Nem szóltam, csak magamban sajnálkoztam, hogy nem zártam be az ajtót.

Glódy lépett be egy ismeretlen úriemberrel.

– Kávé Péter! – szólt az urat bemutatva, azután hozzám fordult: – Vártam önt. Bizonyosan olvasta az üzenetet. Kérem, legyen segédem.

– Kihívjuk?

– Meg fogom ölni!

– Nagyon helyes!

– Hát kérem, menjenek el hozzá rögtön, én itt megvárom önöket.

Átküldöttem a gazdasszonyomat a szomszédba, hogy kérjen kölcsön egy fekete kabátot.

Az asszony visszajött, hogy egyik szomszédban sincs fekete kabát s a mint tudja, az egész utczában nincs több fekete kabát egynél, de most az zálogban van.

Glódy levetette a saját fekete kabátját s azt mondta, hogy ő úgyis itt marad, hát addig ingújjban is meglehet.

Mikor Firiczky házához értünk, észrevettem hogy a kapu alatt beszaladt egy fiú; azután, hogy az udvarra léptünk, láttam egy létrát fölhúzódni a szénapadlás ajtaján.

– Nézze csak, – szóltam Kávéhoz, – amott mászik egy létra.

– Firiczky barátunk, úgylátszik, oda menekült.

Mindazonáltal bementünk a Regélő Themis szerkesztőségébe, a melyet még mosókonyha-korából ismertem.

Egy öreg szakácsné volt ott. Azt mondta, hogy A Firiczky úr nincs otthon, elútazott még tegnap Tátrafüredre.

Otthagytuk a névjegyeinket és mentünk kifelé.

A kapu alatt az a gondolatom támadt, hogy mászszunk föl Firiczky után a padlásra.

Társam helyeselte ezt az eszmét.

Én tehát körülnéztem az udvaron, de létrát nem találtam.

Egy ott ácsorgó suhancznak szóltam, hogy hozzon egy létrát, kap érte két hatost.

Két percz mulva volt létránk.

Neki támasztottuk a padlásajtónak.

– Tessék előre menni! – bíztatott Kávé Péter.

– Kérem, ön idősebb.

Nem igen hatotta meg az udvariasságom, attól tartott, hogy a melyikünk először földugja a fejét, azt Firiczky valami léczczel agyonkoppantja; de azért csak ment előre.

Mikor a padlásajtóhoz ért, óvatosan lesett föl a szemével és bekiáltott:

– Alásszolgája, Firiczky úr!

Semmi felelet.

– Önt keressük, Firiczky úr!

Semmi hang.

Vissza akart térni.

– Kérem, csak tessék bemenni, én is megyek.

Ott álltam a lábai alatt; láttam, hogy szeretne fejbe rugni, de nem tágítottam.

Bemászott hát a padlásajtón, én meg utána.

– Nincs itt, – mondá körülnézve.

Én azonban elindultam, hogy bejárom a padlást.

Megnéztem minden sarkot, de Firiczkynek nyoma sem volt.

A kémény mellett találtam egy mély üreget, oda is beszúrtam egy léczczel.

Ordítás hangzott föl az üregből.

– Ki az? – kiáltottam le.

Firiczky úr mászott elő négykézláb, azután, hogy fölegyenesedett, tenyereit a gyomrára szorította.

– Mit akarnak velem? – nyögte szomorúan.

– Uram! ön Glódy urat megsértette!

– Ő is megsértett engem!

– Glódy úr elégtételt kér!

– Én is!

– Szíveskedjék segédeit a továbbiakra nézve hozzánk küldeni. Lakásom fazekas-utcza 13.

Ezek után udvariasan meghajtottuk magunkat és lementünk vissza a létrán.

Az utczán a nyitott ablakon át hallottuk, mikor Firiczky siralmas hangon kiáltotta a szakácsnéjának:

– Néni! Melegítsen tányérokat! Az a gazember megölte a gyomromat!

Másnap eljött a két segéd.

Kardpárbajt akartak, de mi kijelentettük, hogy megbízónk, mint sértett fél, pisztolyt kíván, mert valahányszor kardot fog a kezébe, mindig izomgörcsöt kap.

Megegyeztünk tehát abban, hogy pisztolypárbaj lesz vaddisznógolyóra.

Találkozási helyül kitűztük a Szépasszonyvölgyet.

Glódy halálra sápadt, mikor megmondtuk, hogy vaddisznógolyóra fog menni a párbaj.

Azt mondta, hogy ő ezt ki nem állja, inkább megszökik, vagy visszavonja a kihívást.

Miután azonban én lapunk becsületére, a férfias bátorságra és a Komjáti-féle életbiztonsági pisztolyokra hivatkoztam, – gondolom, ez utóbbi érv hatása alatt – megnyugodott a dologban.

Másnap hajnalra volt kitűzve a meghalás. Glódy éjfélkor fölvert az álmomból, azt mondta, hogy nem tud aludni.

Én sajnálkoztam rajra, de egyúttal azt is megkérdeztem, hogy mi az ördögért keltett föl engem, mikor én aludni pompásan tudok.

– Könnyű magának! – mondta elkeseredve – de ha az én bőrömben lenne…

– Álljon háttal a pisztoly felé.

– Egykutya!

Jó gondolatom támadt.

– Tudja mit: az ellenfél segédei önt megtapogatják, hogy nincs-e a mellén valami bádog, de hátul nem fogják megtapogatni. Öné az első lövés. Amint kisütötte a pisztolyát, forduljon meg azonnal.

– Hátul tömjem ki magamat?

– Természetesen!

– De hátha a fejemet találja?

– Hajtsa le a fejét.

Glódy kérdőjel alakra görbült, hogy jó lesz-e így?

– Nagyon jó.

Elmentünk az Erzsébet kávéházba és ittunk minden italból, a mit csak mértek, úgy, hogy én már valóságos likőrkereskedésnek éreztem magamat.

Hajnali öt órakor mentünk Glódy lakására.

Átöltözött szépen fekete ruhába és a bajuszát is kipödörte.

Én azután kitapaczíroztam hátulról becsületesen. A kabátja alá tettem egy vastag franczia szótárt, egy bibliát, egy szakácskönyvet meg egypár csizmaszárat. Arra a testrészére pedig, amelyen ülni szokott, egy nagy pléhfödőt.

Mire elkészültünk, odarobogott a fiakker a másik segéddel s mi beleültünk.

Megható pillanat volt az, midőn Glódy elbúcsúzott a feleségétől.

Még most is meg kell törülni a szememet a zsebkendővel, ha rágondolok.

Glódy a fiakkerban le akart ülni, de a födő miatt nem tudott. Kávé barátunk egyre kínálta helylyel, de Glódy azt felelte, hogy állva kíván menni a halál elé.

Az úton nem szóltunk semmit.

Ünnepélyes komoly utazás volt ez.

Én ugyan nem féltettem Glódyt, de ő valószínűleg féltette magát, mert nagyon halavány volt és többször megtapogatta magán a borítékot.

A Szépasszonyvölgyben már akkor ott állt a másik kocsi.

A felek hidegen üdvözölték egymást s az idő is igen hideg volt.

Megtöltöttük a pisztolyokat, azután Kávé, mint legidősebb segéd, kibékülésre szólította föl a feleket.

Pillanatnyi hallgatás következett erre a fölszólításra. Úgy látszott, hogy mind a kettő szeretett volna kibékülni, csak első nem akart lenni a kéznyújtásban.

Kávé ismételte a kérdést.

Mind a ketten tagadólag intettek.

Erre letakartuk a pisztolyokat kendővel. Glódy választott először, azután Firiczky.

Fölállítottuk őket harmincz lépésnyi távolságra.

Az adott jelre Glódynak volt joga először lőni.

Reszketve emelte föl a pisztolyát és lőtt.

Ugyanebben a pillanatban hirtelen megfordult és négykézlábra állt.

A pléhfödő körvonalai tisztán látszottak.

Valamennyien kaczagtunk.

Firiczky lőtt.

Glódy hasra esett.

A golyó a födő gombjáról pattant vissza!