Читать книгу Figurák. (Furcsa emberekről furcsa históriák.) - Gárdonyi Géza - Страница 3

Fehérhajú, pirospozsgás arczú, 70 esztendős gyerek a nagyapó.

Az unokái számára született, a halála is nagyrészt azok érdekében történik.

Innen van az, hogy a hol unokák nincsenek, onnan a nagyapó is rendszerint hiányzik.

A nagyapó az unokával ugyanegy időben jelentkezik a világ előtt; csak az a különbség van kettőjük között, hogy az unoka csupán egy chinai esztendőt ért a születése előtt, a nagyapó pedig derék o. é. 70 esztendőket, s mielőtt nagyapóvá lett volna, annyi fázison ment át, mint valami lepke. Igy először ő is unoka volt, azután a papájának a fia lett, később a fiának a papájává változott s csak így nyerhette el legvégül a boldog nagyapai állapotot.

Ebből látható, hogy nagyapóvá lenni nem könnyű dolog.

De nagy méltóság is ám ez: sem a miniszter, sem a pápa, sem ő felsége nem nevezhet ki senkit erre a méltóságra.

Az ember nem is a maga erejéből lesz nagyapóvá, hanem a fiáéból.

Korunk fiaiban kétségtelenül meg van az igyekezet, hogy apáikat erre a tisztségre juttassák, és ezért az utókor viszontszolgálattal tartozik.

Aki már nagyapóvá lett, az rendesen haláláig viseli ezt a tisztséget s nincs eset arra, hogy valaki a nagyapóságról lemondott volna.

A nagyapónak vannak elvitázhatlan fontos jogai, amik a következők:

1. §

Reggel mikor kinyitja a szemét, jogában áll az unokát berendelni, ágyába tétetni és beszélni tanítani.

2. §

Jogában áll, az unokáját járásra begyakorolni; ha köhög, czukrot venni neki, nemkülönben akkor is, ha nem köhög.

3. §

Jogában áll, unokáját a hátára ültetni és négykézláb sétálni vele a szobában, s ha az unoka fejtetőre bukik, jogában áll vele együtt potyogtatni a könyeket a sajnos esemény fölött.

4. §

Jogában áll, mindenkinek dicsekedni, hogy ő az unokájának a nagypapája.

5. §

Ha az unokát nála nélkül viszik sétára, jogában áll, odahaza töprenkedni, hogy az ő unokájának nem esik-e valami baja, és gyanakodni a cselédre, hogy katona-szeretője van.

6. §

Valahányszor az unokája nevet, neki mindannyiszor jogában áll visszanevetni, és valahányszor az unokája sír, joga van ugyanannyiszor kétségbeesni.

7. §

Ha az unoka új ruhát kap, joga van, mód fölött örülni és tetszését számtalan „csecse“ szó által nyilvánítani.

8. §

Joga van beirni a kalendáriumba az unokája születése napját, továbbá azt a napot, a melyen először mosolygott, először fogott a kezével és a lábával; először szólt, először lépett, nemkülönben a fogak jövetelének aggodalommal teljes napjait is és ugyanezek nem csekély fontosságú sorrendjét.

9. §

Jogában áll a bábát minden alkalommal kifizetni, ha pedig nincs pénze, tiszteletre méltó, jeles személynek tekinteni.

10. §

Jogában áll, minden ingóbingó és nem ingóbingó vagyonát az unokájára átiratni.

Természetes, hogy ennyi joggal szemben az unokának is van joga elég.

Így:

1. §

Az unokának jogában áll, a nagyapó karjai közé kívánkozni és czibálgatni a haját, szakállát és bajuszát.

2. §

Jogában áll, billegetni a nagyapó füleit.

3. §

Jogában áll, a nagyapóval egy csészéből kávézni és levesébe a kanállal belepaskolni.

4. §

Jogában áll, a nagyapót a szónak négykézlábú értelmében lóvá tenni.

5. §

Lábaira húzhatja a nagyapó mansettáit.

6. §

Mikor a nagyapó azzal dicsekszik, hogy ő a világ legokosabb teremtése, jogában áll ezt elhinni.

7. §

Jogában áll, a nagyapóval brudersaftot inni, a mi nem kis dolog.

Természetes, hogy ilyen egymásba ágazó jogok nagyon összetartják a nagyapót az unokával és az unokát a nagyapóval.

Jogsértés nem is fordul közöttük elő; rendesen megvannak nagy békességben, legföljebb akkor van köztük egy kis összekülönbözés, ha a nagyapó nem enged babot dugni a füleibe és tollat az orrába.

No de aztán a nagyapó elégtétellel szokott szolgálni: előveszi az óráját és odaadja az unokájának, akit a csodálatos ketyegő jószág teljesen lebilincsel; vagy pedig vídám ludakat, bús szamarakat és szakállas zsidókat varázsol neki a falra, a mik után hiába kapdos az unoka, – fölfoghatatlan lévén előtte a megfoghatatlan.

Oh! a nagyapó az ilyen mulatságos dolgok kitalálásában valóságos zsení!

De nincs is ám az unoka előtt okosabb ember a világon, mint ő.

Innen van az, hogy sokszor is folyamodik a tudományához: ha szálka megy a talpacskájába vagy a kis tenyerébe, azt csak a nagyapó tudja kivenni; ha szája szakadt a gumilabdának, azt csak a nagyapó tudja összeforrasztani; ha könyékig lekváros állapotban találják, csupán a nagyapó tudja bebizonyítani, hogy nem ő kotorászott a fazékban.

Az unoka aztán ezekért a szolgálatokért különféle előnyökben részesíti a nagyapót: így megengedi neki, hogy a vajaskenyeréből haraphasson; megteszi a kedveért, hogy a dada megmosdathassa, s ha gyöngélkedik, a nagyapó kedvéért néha kész lenyelni az orvosságot is, – ha édes.

A nagyapó élete egészen összeforr az unokáéval. Mikor az öreg egy vezérdudához méltó nagy fújással fölnyitja a szemeit, első dolga megkérdezni, hogy az unokája hogy aludt; viszont az unoka is, mikor a reggeli sírást befejezte, egyszerre így gügyög:

– «Nadapóhoz!»

Ekkor a kis öreget átszállítják a nagy öreghez és megkezdődik a reggeli parlírozás.

Mikor aztán az unoka a dadónak nevezett tudományos intézetbe kezd járni, a nagyapó az, a ki rendesen érte megy és a legnagyobb érdeklődéssel hallgatja, hogy az unokája mit tanult.

Persze, ebben egy kis önzés is van: a nagyapó t. i. röstelli, hogy a dadóbeli verseket már elfelejtette és így tudatlannak tűnik föl az unokája előtt. Miértis nagy hévvel igyekszik ő is megtanulni:

A nagyapó különben az unokák szaporodásával mindinkább visszafiatalodik.

Utoljára már annyira megy, hogy velük eszi a pempőt és a pozsonyi kétszersültet, sőt talán titokban a czuczlit is megszopja.

Egy napon aztán a nagyapónak is készítenek bölcsőt:

Hosszú fekete bölcső ez.

Tesznek alája jó puha forgácsot és magas fehér vánkost; a szemeit pedig letakarják átlátszó szép fehér fátyollal, hogy a legyek ne háborgassák az alvásában.

Az unoka furcsának találja ezt a magaviseletet a nagyapótól, de nem mer szólni, mert apa is, anya is szomorú; sírnak mindaketten; olyan fényes vizet sírnak, mint ő szokott.

Azután odavezetik őt a nagyapóhoz és fölemelik, hogy csókolja meg a nagyapó kezét. Megszokta ő ezt tenni máskor is, de most nem mozdul meg az a kéz, hogy megsímogassa a fejét.

A kis unoka gondokba esik; szeretne kérdéseket tenni, hogy miért fektették abba a fekete bölcsőbe a nagyapót, mikor kel föl a nagyapó? – és más ilyeneket, a miket a kis feje kigondol; de mégsem mer szólni, mert olyan különös az neki, hogy a nagyok is tudnak sírni!

Másnap aztán a nagyapó bölcsőjére födelet szögeznek és csunya, barátságtalan emberek fölfogják a bölcsővel együtt és kiviszik egy fekete kocsiba, a melyben más nem ül: ők pedig egy másik kocsiba ülnek és megy velük sok bácsi, sok néni!

Elérnek egy olyan földhöz, a melyen csupa fakeresztek nőttek: ott van egy nagy gödör, abba beleeresztik a nagyapót a fekete bölcsővel és énekelnek fölötte mindenféle szomorú nótákat.

Mikor aztán földet kezdenek hányni a nagyapó fölé, az unoka is elkezd sírni, – sajnálja a nagyapót, hogy beföldelik…

* * *

… Csöndes, nyugalmas éjszakákon, mikor az unoka fölsír álomközben, micsoda titkos, láthatatlan kéz az, a mely halkan megrengeti a bölcsőt?..