Читать книгу A magunk szerelme: Versek - Ady Endre - Страница 14

Sodridnak hurcás, száz emlékét lökd el,

Széles mosollyal, csillogóan

Ballagj, vén folyó,

Ballagj, életem, csöndes hömpölyöddel.

Túlszökve harag s bitang hír hinárját

Éhkeselyűk-lakta hegyekből

Ért síkra vized

S örvendezésnek tengerei várják.

Békült tengerek s világok előtted,

Békült órák, békült fájdalmak,

Most már mindenek

Csodákká nőttek és megszentelődtek.

Tükrözd a Napot, duzzasszon a hála,

Mert benned van az Élet immár

S megbékült szived

Istennek áldott, terhes szűzleánya.

Élet, óh Isten pompázó szerelme,

Kinek nem szabad hátranézni,

Most már jó leszek,

Mindig-mindig csak jeleneddel telve.

Ni, hogy futnak az emlékek riadtan,

Óh, örömek öröme, szállj meg,

Verd a szivemet:

Boldog vagyok, mert élni elhivattam.

Boldog folyó, nevető tengereknek

Víg halállal víg várandósa,

Boldog kis életem:

Köszöntlek, éllek, áldlak és szeretlek.