Читать книгу A magunk szerelme: Versek - Ady Endre - Страница 18

Megful a leggyönyörübb kedv is

Hátán a vén Sors-lépnek,

Melyre ostoba maskarákként

Ragasztóan szállat az Élet.

Óh, Végzet véges szörnyűsége,

Óh, Élet, röndes, dőre,

Mért nem figyelsz szemmel, vas-markkal

A gyenge, tétova Időre?

Oh, örökös, zárt határosság,

Dalos húr, mely elpattan.

Hát nem lehet semmikép élni

Tágabban, mindig, szabadabban?

Utálatos, befejező Vég,

Rút pontja az Istennek,

Mért nem tarthat minden örökké

S a dolgok néha mért pihennek?

Hát miért van befejeződés

S szünése délceg vágynak,

Születésekor halált mért hord

Minden dicső, szép megkivánat?

Hát miért nem teljesedünk be

Tengeres folyók módján,

Kacagva tele kacagással

Trombiták buta lefuvóján?

Bús csömöre a Szerelemnek

S feneke a pohárnak,

Óh, miért is van, miért is van

Már-holnapra gyógyuló bánat.