Читать книгу A magunk szerelme: Versek - Ady Endre - Страница 9

Mik elmulnak, meg is csúnyulnak,

Még a bánat sem szép, ha elmult

S én régen utálom a multat.

Fölemeltem az én szivemet

S hirdetem a siránkozóknak:

Boldog az, ki vidáman temet.

Mulás a rendje az örömnek

S változás mindig új alakra.

S az örömök szünetlen jönnek.

Minden, mi van, szép, friss hajadon,

Az emlékek agg-szűzét dobd el

S fogd a jelent vígan, szabadon.

Vond ifjan, ha vén is, a vállad,

Mikor settenkednek a multból

Haszontalan és cifra árnyak.

Ki ma nincs, az nem is volt soha,

Emlékezni raboknak terhe,

Szabad ember felejt s fut tova.

Az élet perc, mely folyton lebben.

Minden perced bocsásd el csókkal,

Kinlódni is kéj a jelenben.

Akármilyen rongyos a jelen,

Prédája nem lesz a multnak,

Behunyom szemem s megölelem.