Читать книгу Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet) - Endrődi Sándor - Страница 12

Csütörtökön jó hajnalba,

Készülék fel a havasra.

Befogám a jó négy ökröt,

Jó négy ökröt, jó szekérbe

S elindulék az erdőre,

Ki Firicsko tetejére.

Hogy kiértem az erdőre,

Egy cserefát vevék szemre.

Gondolám, hogy azt levágom

S az ökrök után felrakom.

Jó gazdámnak kicsi fija

Jöve velem – halálomra,

Ő vala a segítségem,

Ő egyedül ott mindenem.

A hogy vágni kezdém a fát,

Nem es gondolám a halált,

Pedig a mán hátomnál állt

S várá, hogy levágjam a fát.

Vágom, vágom szép csendesen,

A halálra rá sem nézek,

Mig a fa a törzsökétől

Szakad a fészim2 élétől.

Még egy nihány vágás fára…

«Készü’j Jancsi az halálra! –»

Bács Jancsinak sohajtása

Felhallék a mennyországba…

Kettőt vág ő még az fára

S ráesik az fa reája.

Szökött vóna ki előle,

De az halál nem engedé.

Odanyomá őt a nagy fa,

Nem búhata ki alóla.

Nem vala ott senki jelen,

Ki segitségire legyen.

Katona Sámel küs fija

Vala mindennek tanuja,

Ki a mezőre béfuta,

A pásztoroknak hirt ada.

Pásztorok kiszabaditák,

De már későn szabaditák

Kevés élet vót még benne:

Mett csak nihány órát éle.

«Nyitsd ki asszonyom kapudot:

Viszik a jámbor szógádot;

Nem csattogtassa kapudot.

Nem sepri az estálodot.

Szász Anikó, hű szeretőm!

Már megengedj mindenekről.

Megnyughatol csókjaimtól

S ölelgető karjaimtól…»