Читать книгу Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet) - Endrődi Sándor - Страница 3

Elindúla Ajgó Márton

Hosszú útra, rengetegre;

Megtalálta Molnár Annát:

«Gyere velem Molnár Anna,

Hosszú útra, rengetegre.»

«Nem mehetek, Ajgó Márton:

Vagyon nékem csendes házam,

Csendes uram, jámbor uram,

Karon ülő kicsi fiam.»

Hívta, nem jött, elrabolta.

Elindúltak most már ketten

Hosszú útra, rengetegre;

Megtaláltak egy burus fát,

Leülének árnyékába.

«Nézz egy kicsit a fejembe.»

Hullni kezd az asszony könnye,

«Mér’ sirsz, mér sirsz, Molnár Anna?»

«Nem sirok én, Ajgó Márton,

A mi hull, a fa harmatja.»

«Nem hull most a fa harmatja,

Mert éppen álló dél vagyon.»

Fölindúla Ajgó Márton

Ekkor a fa tetejébe;

Visszaejté a pallosát.

«Add fel, add fel, pallosomat!»

Felhajítja a pallosát,

Ketté vágja az derekát.

Felöltözik ruhájába,

Térdig érő angliába.

Elindula hazájába,

Megállott a kapujába’.

«Csöndes gazda, jámbor gazda,

Adsz-e szállást az éjtszaka?»

«Nem adhatok vitéz uram,

Vagyon nekem síró fiam.»

Addig kérte, mig megadta.

«Csöndes gazda, jámbor gazda,

Van-e jó bor a faluba?

Hozz egy kupát vacsorára.»

Mig az ura borért jára,

Kigombolta a dolmányát,

Megszoptatta síró fiát.