Читать книгу Egri csillagok - Gardonyi Geza - Страница 22

A robbanást egypercnyi kábult csönd követte. Azután ezernyi ezerek kiáltozása, káromkodása zúdult fel összekeveredve. Mint a hangyazsombékok, mikor megzavarják, olyan volt a sereg kavargása. De mindenki arra tolongott, ahonnan a lángoszlop fölcsapott.

Az a hely holtakkal és sebesültekkel volt borítva.

A távolabb levők is megzavarodtak. Nem tudták, hogy valami elrejtett hadsereg öregágyúja szólalt-e meg, vagy hogy puskaporos szekér robbant fel az úton.

A janicsárság azonban tudta már, hogy aknarobbantást intéztek ellene.

Szétzúdult az erdőbe, mint a fölvert darázsraj.

Keresték az ellenséget.

De nem találtak mást az erdőben, csak a papot, a diákot meg Tulipánt.

A pap félholt volt. Az ajkán véres hab. A ruhája: mintha korpával hintették volna be. A farétől[11] volt olyan. A robbanás eldöntötte a fát, s kivetette őt az üregből.

A szultán maga elé vezettette a három elfogottat.

Leszállt a lováról. A katonák egy nagy rezesdobot tettek székül a földre. Egy főtiszt ráterítette szőnyegül a saját kék selyemkaftánját.

A szultán azonban nem ült le.

Tulipánra nézett.

– Kik vagytok?

Megismerte az arcáról meg a láncáról, hogy török rab.

– Én rab vagyok – felelte térden Tulipán —, láthatod, minden igazhívő atyja: itt a lánc a lábamon. Janicsár volnék különben. A nevem Tulipán.

– Hát ez a kölyök?

A diák csak állt, és a helyzetbe belezavarodottan nézett a diószemű, kifestett arcú, birkaorrú emberre, a népmilliók urára, akinek fel kellett volna az imént röpülnie a török mennyországba.

– Fogadott fia Török Bálintnak – felelte Tulipán.

– Az enyingi ebnek?

– Annak, felség.

– És ez az ember? – kérdezte a szultán a papra mutatva.

A papot két janicsár tartotta. A feje lelógott. A vér végigcsurgott a szájából a mellén. Nem lehetett tudni, hogy ájult-e, vagy hogy meg van halva.

Tulipán ránézett a papra.

Egy főtiszt belemarkolt hátulról a pap hajába, és felvonta a fejét, hogy Tulipán jobban láthassa.

A vér csepegett a félholtnak az álláról. A melle zihált.

– Nem ismerem – felelte Tulipán.

– A diák se ismeri?

Gergely a fejét rázta.

A szultán a fiúra pillantott, aztán ismét Tulipánhoz fordult.

– Micsoda robbanás volt ez? – kérdezte tovább. – Engem akartak megölni?

– Felséges uram – felelte Tulipán —, mink a diákkal gombát szedtünk erre. Meghallottuk a zenét. Idesiettünk. Én a te lábad méltatlan pora, csak azt vártam, hogy elhaladj, azután kiáltottam volna, hogy szabadítsanak meg.

– Eszerint nem tudsz semmit.

– Úgy üdvözüljek az igazak paradicsomában!

– Oldjátok el! – felelte a szultán, egy vércseppet utálattal törülve le a kabátja ujjáról. – A láncát kössétek át a diák lábára.

Aztán a papra nézett.

– Ezt az ebet az orvosok fogják gondozásba. Akarom, hogy vallomást kapjunk tőle!

A szultán azután újra lóra ült. A fiai melléje csatlakoztak, s a bosztandzsik és basák kíséretében a robbanás helyére lovagolt.

Míg a diák lábára a láncot verték, látta, hogy a papot lefektetik hanyatt a földre, és egy bőrtömlőből vizet csurgatnak az arcára és a mellére.

Mosták róla a vért.

Egy hamuszín kaftánba öltözött, komoly török időnként felvonta a pap szeme héját, és figyelemmel nézte.

A diák lábára eközben föllakatolták a bilincset, s elkísérték a foglyok közé.

Sápadt volt a fiú, és remegett, mint a nyárfalevél.

Negyedóra múlva ott termett Tulipán is. Kékbe volt öltözve, mint a janicsárok. A fején fehér süveg, a lábán vörös bakancs.

Az öklét rázta a diákra, és dühösen ordított a szemébe:

– Markomba kerültél, hitetlen kutya!

S Gergely mellől eltolta a janicsárt.

– Ez az én rabom – mondotta. – Eddig én voltam az ő rabja. Allah igaz és hatalmas.

A janicsár bólintott rá, és engedte Tulipánt Gergely mellé.

A fiú sápadt arccal bámult Tulipánra. Valóban megfordult-e Tulipánnak a lelke?

Nem telt bele két perc, Tulipán lopva intett neki, hogy ne nyugtalankodjon.