Читать книгу Egri csillagok - Gardonyi Geza - Страница 21

Egy paprikaszínvörös zászló jelent meg az országúton, aztán kettő, aztán meg öt és egyre több. A zászló alatt és utána arab paripákon tornyos turbánú katonák. A paripák olyan aprók, hogy némelyik katonának a lába csaknem a földet éri.

– Ezek a gurebák – magyarázza Tulipán —, mindig ezek jönnek elöl. Ezek nem tiszta törökök.

– Hát?

– Arabok, perzsák, egyiptomiak, mindenféle kevert nép.

Az látszott is rajtuk. A ruhájuk se volt egyforma. Az egyiknek óriási rézforgó ragyogott a fején, s hiányzott az orra. Az már járt Magyarországon.

A másik ezred, amely követte őket, zöld csíkos fehér zászlót lobogtatott. Naptól barna, kék bugyogós had. Látszott az arcukon, hogy az éjjel jól ettek-ittak.

– Ezek az ulufedzsik – szólt Tulipán. – Zsoldos katonák, tábori rendőrök. A hadipénztár mellett is ezek járnak. Látja azt a nagy hasú, szétütött homlokú embert? Nagy rézgombok a mellén…

– Látom.

– Turna a neve. Magyarul daru. De inkább disznónak neveznék.

– Miért?

– Láttam egyszer, mikor sündisznót evett.

Sárga zászlós ezred robog a nyomukban. Csillogóbb a fegyverük. Egy agának a lova is ezüstpikkelyes melldísszel büszkélkedik.

– Ezek a szilidárok – mondta Tulipán. – Hej, zsivány akasztófáravalók! Szolgáltam köztetek két esztendőt!

– Zsoldosok ezek is?

– Zsoldosok.

Következtek a piros zászlók, íjas, tegzes szpáhik, tisztjeik páncélban; az oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegű tatárok. Csupa zsíros pofa, bőrdolmány, fanyereg.

– Ezer… kétezer… ötezer… tízezer – számlálta Gergely.

– Sose számlája őket – legyintett Tulipán —, vannak ezek tán húszezren is.

– No, csúnya, csontos pofájú nép.

– A török is utálja őket. Lófejet esznek.

– Lófejet?

– Hát ha mindnek nem is jut, de egyet bizonyosan tesznek az asztal közepére.

– Főtten vagy sülten?

– Hiszen ha sült vagy főtt volna, még hagyján, de nyersen. Aztán ezek a kutyák a ma született gyereknek se kegyelmeznek. Mert lássa, ezek az ember epéjét kiveszik.

– Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat!

– De ha így van. Mert lássa, azt tartják, hogy ha emberepével dörzsölik meg a lovuk ínyét, akármilyen fáradt a ló, új erőre kap.

Gergely eliszonyodva vonta vissza a fejét a lombok közül.

– Nem nézem őket – mondotta —, hiszen ezek nem emberek, hanem vadállatok.

Tulipán azonban csak nézte őket tovább is.

– Már a nisandzsi bég jön – szólalt meg negyedóra múlva. – Ez szokta felrajzolni a padisah nevét a pöcsétes papirosokra.

Gergely alánézett. Egy csukafejű, hosszú bajuszú, méltóságos törököt látott, amint a kurta paripán begyesen ülve haladt a katonák között.

Aztán a defterdár következett, egy ősz, meggörnyedt arab, a törökök pénzügyi minisztere. Utána másik katonacsoportban a káziaszker hosszú, sárga köntösben, magas, tornyos, fehér süvegben. Az volt a főhadbíró. A csaznegírek, vagyis főtálalók és egyéb ételfogók követték, s az udvari testőrség csapata. Azokon már csillogott a sok arany.

És szóltak már a török zenekarok. Trombiták harsogása és csincsák[10] csattogása között tűntek elő és haladtak tova a tarkabarka hadtestek: az udvari vadászok, akiknek a lova sörénye pirosra volt festve, s ők maguk a karjukon sólymokat tartottak.

A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák: némelyiken rajta a nyereg is. Szolakok és janicsárok vezették a lovakat.

A lovászok után magas, lófarkas zászlók lengettek elő az úton. Háromszáz kapudzsi jött, valamennyi egyforma aranyhímzéses, fehér sapkában. Azok otthon a szultán házőrzői.

A porfelhőkön át a janicsárok hosszú sora fehérlik fel az úton. Fehér süvegük csakhamar összetarkállik a piros tiszti süvegekkel s a kék posztóruhával, amelyet viselnek.

– Messze van-e még a szultán? – kérdezte Gergely.

– Bizony még jó messze lehet – felelte Tulipán. – A janicsárok legalábbis tízezren vannak. Azok után jönnek a csauszok meg mindenféle udvari méltóságok.

– Hát akkor húzódjunk hátra – szólt Gergely —, és falatozzunk.

A szikla eltakarta őket dél felől a seregtől. Az észak felé lejtő úton láthatták, mint ereszkedik le a völgynek a tömérdek katonaság.

– Akár alhatunk is egyet – szólt Tulipán.

És kibontotta a tarisznyáját.

A tarisznyából lánc csörrent elő.

– Hát ez mi? – kérdezte Gergely.

– Ez nekem jó pajtásom – felelte Tulipán. – Enélkül én soha nem lépek ki a faluból.

S hogy a diák értetlenül bámult rá, folytatta:

– Ez az én bilincsem. Mikor ki kell mennem a faluból, rácsatolom a lábamra. Lássa, így nem félek a töröktől. Mert a török ahelyett hogy elfogna, megszabadít. Éjjel meg én szabadítom meg tőle magamat. De jó lesz most már, ha felcsatolom. Itt a kulcsa. Tegye a zsebébe. Ha valami baj ér bennünket, azt fogjuk mondani, hogy a Török Bálint udvarából valók vagyunk. Én rab, maga diák. Bálint úr törökpárti, hát nem fognak szigorúan. Éjjel aztán én megszabadítom magát, és hazaszökünk.

– No, maga eszes ember! – szólt őszinte elismeréssel a diák.

– Meghiszem azt! – felelte Tulipán. – Túljárok én még a feleségem eszén is.

S jónak látta utánatenni:

– Mikor józan vagyok.

Egy frissen sült barna cipó, sonka és szalonna került elő a tarisznya belsejéből, meg egynéhány zöldpaprika. A diák a sonkába fogott, a szalonnát Tulipán vette a markába, s meghintette sóval, paprikával vastagon.

– Ha ezt látná ez a sereg! – szólt Tulipán a fejével oldalt intve.

– Hát aztán?

– A török megissza a bort – felelte Tulipán —, hanem a szalonnát úgy utálja, mint mink magyarok a patkányhúst.

Gergely nevetett.

– Pedig ha tudnák – folytatta Tulipán —, hogy a paprikás szalonna micsoda mennyei eledel! De azt hiszem, Mohamed sohase kóstolt paprikás szalonnát.

– Eszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek.

– Mindenki bolond, aki nem magyar!

Szétsimította fekete, selymes bajuszát, és ivott a kulacsból. Aztán átnyújtotta a diáknak.

– Nem kell – felelte a diák. – Talán később.

Benyúlt a zsebébe, és kivette a zacskót.

– Ismeri ezt a gyűrűt, Tulipán?

– Nem – felelte az ember —, de azt látom, hogy lovat ér. Mi ez az apró? Gyémánt?

– Az.

– Akkor ezt jó nézni. Sokszor hallottam, hogy a gyémánt nézése tisztítja a szemet.

– Hát ezt az írást el tudja-e olvasni?

– Hogyne. Janicsár voltam én. Végigtanultam a janicsáriskolát.

És olvasta:

– Ila masallah la hakk va la kuvvat il a billah el álijel ázim. Magyarul: Amit az Isten akar: nincs igazság és erő a fenséges és magasztos Istenen kívül.

Bólintott rá:

– Így van. Ha az Isten nem akarta volna, nem lehettem volna magyarrá.

Egy percig elgondolkozva hallgattak. Aztán Tulipán szólalt meg:

– Majd meglátja a szultánt, micsoda derék ember! A népe cifra, de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor vendéget fogad. A szultán után aranyos nagy zászlóerdő következik, főképpen lófarkak. Azok után száz trombitás. Mindeniknek a trombitája aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üstdobos jön meg száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz csincsás és sípos.

– Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát napestig hallgatja.

– Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el. De kell ez a töröknek, kivált csatában. Ha nincs muzsika, a török nem csatázik.

– És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiúkból nevelik?

– Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiúkból válnak a legjobb janicsárok. Azoknak sem apjuk, sem anyjuk nincsen. Dicsőségüknek vélik, ha a harcban esnek el.

– A banda után mi következik?

– Egy sereg ringy-rongy nép. Aztán a kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vízhordót is sokat fog látni. Legalábbis ötszáz teve jön hátul. Tömlő van rajtuk. De a víz többnyire langyos.

– Aztán már nem jön semmi?

– Száz karaván rongyos cigány meg kutyák. Azok a hulladékból élnek. De azok majd csak holnap vagy holnapután érkeznek ide.

– És aztán?

Tulipán vállat vont.

– Keselyűk.

– Saskeselyűk?

– Mindenféle: sasok, hollók, varjak. Minden sereg után vonul az égen is egy fekete sereg. Néha több, mint az ember.

A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Újra felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló fehér süvegű janicsárokat.

Tulipán sokat megnevezett közülük.

– Ez a barna itt velem járt iskolába is. A mellén szúrás van: akkora gödör, hogy egy gyermek ökle beleférne. Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalábbis száz embert ölt meg a perzsa háborúban. Őrajta nincs egy vágás se, hacsak azóta nem kapott. Az a sovány, nyápic ember: csodás tőrdobó. Huszonöt lépésről belesújtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen különben van több is. A janicsáriskolában van egy begyepezett földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, aki kétezerszer is elsújtja a tőrét mindennap.

– Hát ez a szerecsen?

– Nini, te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a kardját, és úgy ússza át a folyót, akármilyen széles is.

– No, ezt a magyarok is megcselekszik.

– Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a víz alól is felhozza a pénzt. A szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a vízbe, és sokan ugráltak utánuk, de ez hozta fel a legtöbbet. Nini, a vén Kalen! Az a tülökorrú, nagy tagú ember! Látja azt a széles, barna pallost az oldalán? Ötvenfontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. Pedig vasban volt mind a kettő.

– Persze akkor leszállott a magyar, hogy a fejét fölvegye.

– No, én nem láttam, csak hallottam – mentegetődzött Tulipán.

Egyszer csak visszahőkölt.

– Álmodom-e? – szólt összeborzadva. – Jumurdzsák!

Valóban, a feszült képű, félszemű arab janicsár léptetett velük szemben egy alacsony, erős szügyű pej paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszú, fehér süvegén óriás strucctoll lengedez.

– Istenuccse az – szólt Gergely is elbámulva.

– De hiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!

– Én is úgy tudom.

– Nem beszélt róla a pap?

– Nem.

– No, ez érthetetlen – hüledezett Tulipán.

S utánabámult a janicsárnak.

Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.

Mintegy öt perc múlva megszólalt a diák:

– Mondja meg őszintén, Tulipán, nem kívánkozik vissza közibük?

– Nem én – felelte Tulipán határozottan. – Ha feleségem, gyermekem nem volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg nem adnám Sztambulnak minden kincséért se. A kisebbik igen szép gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya: miért nincs a lónak szarva?

– Tudja a tatár – felelte nevetve Gergely diák.

Aztán nem beszéltek többet. A diák egyre komolyabb arccal nézte a janicsároknak a hegyi úton való végtelen özönlését.

A levegő portengerré vált már. Fegyverzörgés, lórobogás morajlása töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi kanyarulatban.

A diák egyszer csak felkapta a fejét.

– Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!

– Hát hiába nem jár soha.

– Ezek Budát akarják elfoglalni!

– Lehet – felelte Tulipán egykedvűen.

A diák színtelen arccal bámult reá.

– És ha a szultán véletlenül útközben meghal?

– Nem hal az meg.

– De ha mégis…

Tulipán vállat vont.

– Mindig magával hordja a fiait.

– Eszerint hétfejű sárkány.

– Mit mond?

A diák felelet helyett kérdezett:

– Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?

– Azt nem lehet tudni.

– Mégis mit gondol?

– Ha eső lesz, pihennek két-három napot; lehet, hogy egy hetet is.

– De hátha nem lesz eső?

– A forróság miatt is pihennek.

A diák nyugtalanul mozgott a helyén.

– Akkor én megelőzhetem őket – mormogta —, ha azt látom, hogy nem fordulnak vissza.

– Mit tetszik mondani?

– Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom Ceceyéket, vagy ott kell lennem mellettük.

A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete valahára véget ért, és egy sárga zászlós, strucctollas, pompás had következett. Egy méltóságos, ősz óriás magaslott ki a hadból. Előtte két hosszú, piros lófarkat vittek, s a lófarkas zászlók rúdja ragyogott az aranytól.

– Ez a szultán! – kiáltott megrendülve a diák.

– Dehogy az – felelte Tulipán. – Ez csak a janicsáraga. A sok cifra úr meg körülötte mind jaja basi.

– Mi a pokol csudája az a jaja basi?

– Janicsártisztek.

Aranyos alabárdok között egy ragyogó csoport következett.

Két nyugodt arcú fiatalember lovagolt közöttük. Mind a kettő szürke lovon.

– A szultán fiai – magyarázta Tulipán tiszteletes hangon —, Mohamed és Szelim.

Azonban csakhamar vállat vont.

– Vigye el őket az ördög!

Két barna fiatalember volt a két szultánfi. Nem hasonlítottak egymáshoz, de látszott rajtuk, hogy szeretik egymást.

– Ni, ott megy jaja Oglu Mohamed! – Az a híres pasa?

– Az.

Egy méltóságos tekintetű, szürke szakállú pasa lötyögött a szultánfiak után. Előtte hét lófarkas zászlót vittek. A fején rengeteg fehér turbán.

– Ez – mondta Tulipán – a Jumurdzsák apja.

– Lehetetlen!

– De bizony. Az imént ment el a másik fia is. Arszlán bég.

– De hát micsoda név ez a Jumurdzsák?

– Csúfnév – felelte Tulipán.

S egy fűszálat szakított le. Azt rágogatta unalmában.

Egy csapat ezüst— és aranybuzogányos, ijesztően magas turbánú csapat következett. A diákot egész testében remegés fogta el. Érezte, hogy a szultán következik.

– Mindenható Istene a magyaroknak – fohászkodott —, légy velünk!

A sok arany— és ezüstfegyver, a csillogó köntösök összehullámzottak a szeme előtt. Rá is tapasztotta a két kezét a szemére, és egy percre befogta, hogy jobban lásson.

Tulipán oldalba bökte.

– Nézzen hát! – szólt remegő hangon. – Amott jön…

– Melyik?

– Aki előtt a dervis kereng.

Egy magánosan haladó, egyszerű köntösű lovas. Előtte egy dervis kereng gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél könyök magas teveszőr süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik a föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.

– Kerengő dervis – magyarázta Tulipán.

– Hogy bele nem szédül, vagy ő, vagy a ló!

– Megszokta mind a kettő.

A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehér szoknyás dervis ott lépked kétoldalt, s várja, hogy fölválthassa a kerengőt.

– Ez a hét dervis így kereng a szultán előtt Konstantinápolytól Budáig – kiáltotta Tulipán a diáknak a fülébe.

Mert a trombiták, sípok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett másképpen érteniük egymást.

A szultán gyönyörű kis arab pej lovon ült. Mögötte két félmeztelen szerecsen öles hosszú pávatoll árnyékvetővel igyekezett a felséges urat a nap szúró tüzétől megvédeni. A levegő különben is átfűlt volt a völgykanyarulatban, s őfelsége éppúgy szívta a port, mint a legrongyosabb katonája.

Ahogy a szikla alá ért, lehetett látni, hogy veres atlaszdolmány és ugyanolyan bugyogó van rajta. A turbánja zöld. Az arca sovány és horpadt. Hosszú, vékony, szinte lecsüngő orra alatt keskeny, ősz bajusz. Az állán rövidre nyírt, göndör, ősz szakáll. A szemei kiülő gurgula szemek.

Ahogy Gergely még jobban megszemlélné, egyszercsak bumm! eget-földet rázó dördülés. A szikla megremeg alattuk.

A lovak visszatorpannak. A szultán a visszaugrott ló nyakába zökken. A zene eláll. Őrült kavargás. Por és kődarabok, testtagok, fegyverek és vércseppek esőként hullnak az égből. Zavarodás és ordítás a völgy felé a seregben.

– Végünk! – kiáltja a kezét összecsapva Gergely diák.

És a völgy felé mereszti rémült két szemét.

A völgyben sötét füstoszlop emelkedik a fellegek közé. A levegőt elnehezíti a puskaporbüdösség.

– Mi történt? – kérdi ijedten Tulipán.

– Az – feleli lekókadó fejjel a diák —, hogy nem a janicsáraga a szultán!