Читать книгу Egri csillagok - Gardonyi Geza - Страница 2

A falubeli kutyák mérges csaholással ugrálnak körül egy fehér szakállú és nagy hajú zarándokot. Le is húznák róla a csuhát bizonyára, ha nagy, keresztes végű botjával vitézül nem hadonászna maga körül.

Eleinte az út közepén ment, de hogy a nagy, bozontos kutyák mindegyre szaporodtak, óvatosan nekihátrált egy L alakban megszögellő sövénynek, és a hátát abban megvetve várta, hogy valaki előjön, és megszabadítja az ostromtól.

Azonban akik elő is jöttek a nagy ugatásra, azoknak a szeme a faluba vágtató öt magyar vitézre fordul. Egy piros köpenyeges, szőke dalia lovagol elöl. Darutoll a süvegén. Előtte a nyergen keresztbe fektetett puska. Könnyű, meggyszín zekéje alól páncéling csillog. Mögötte négy másik vitéz. Hogy beérkeznek a faluba, jobbra-balra forgatják a fejüket, mintha valami csoda volna annak a falunak minden háza.

A Cecey kapuja előtt egy dárdás parasztember ült. Kövön ült, és szunyókált. A robogásra fölhorkant az álmából. Sietve kitárta a kapu másik szárnyát is, és a lovagok beugrattak a hídon át az udvarra.

Cecey ott gubbaszkodott a szérű árnyékán, mint valami vén sas. Néhány jobbágya nyírt ott birkát. A kezükben olló, az oldalukon kard. Ilyen világ volt akkor Magyarországon!

Cecey meglátta a vitézeket. Fölkelt, és eléjük baktatott. Furcsa járása volt az öregúrnak: az egyik lába nem hajlott térdben, a másik nem hajlott bokában. De hogy is hajlott volna, mikor fából volt mind a kettő. És a jobb keze is hiányzott: a vászonzeke ujja csak lötyögött a csuklóján.

A darutollas vitéz leugrott a lóról, és a lova kantárát az egyik közvitéznek dobta. Ceceyhez sietett.

– Dobó István vagyok – mondotta a süvegét levéve, bokáját összeütve.

Hosszú, csontos legény, de csupa erő minden mozdulata. S a szeme hegyesen néző, erős szürke szem.

Cecey hátradugta a kezét.

– Kinek a hadában szolgálsz?

– Most a Török Bálintéban.

– Eszerint Ferdinánd híve vagy. Isten hozott, ecsém.

S kezet nyújtott neki. Egy pillantással végignézte a paripáját, másik pillantással a kardját.

– Hát mi szél hordoz erre?

– Mink bizony, bátyám, Palotáról jövünk.

– A Móré várából?

– Nem a Móré vára az már.

– Hát?

– Most éppen senkié. Meg várnak se vár az már, hanem kőhalom.

Az öreg falábú elbámult.

– Lerontottátok?

– Földig.

– Hála Istennek. No, gyere be a hűvösre, öcsém, ide a tornác alá. Nézd csak, anyjuk, vendégünk érkezett.

– Lerontottátok! – kiáltott újból elbámulva.

A kis, kövér úriasszony ott forgott már a tornácon: asztalt igazított az árnyékra egy cseléddel. A másik cseléd meg nyitotta már a pinceajtót.

– Hogy is hívnak, öcsém, Bodó vagy Dobó?

– Dobó István.

– Dobó Pista – szólt Cecey, bemutatva az ifjút a feleségének.

Aztán intézkedett, hogy a katonák is bort és ennivalót kapjanak, s egyben a papért is futtatott.

– Mielőtt leülnénk, bátyám – mondotta Dobó —, meg kell kérdeznem, hogy nincs-e itt Móré. Mert én őt keresem.

– Nem láttam a gézengúz haramiáját. De ne is lássam, csak az akasztófán.

Dobó a fejét csóválta.

– Akkor rossz nyomon járunk.

Aztán vizet kért.

– Hát várj, mindjárt hozzák a bort – mondotta Cecey.

– Vizet iszok, ha szomjazok – felelte Dobó.

S fölfogta a nagy csöcsös korsót, és a szájához emelte.

– Megengedi, bátyám, hogy estig itt pihenjek? – kérdezte a víz után szakadó, jóízű sóhajtással.

– De el sem eresztelek egynéhány napig! Hova gondolsz!

– Köszönöm. Nincs most farsang. Este továbbmegyünk. Hanem a vasingemet szeretném letenni. Kutya meleg ez ilyen időben, ha csupa lyukból varrták is.

Míg Dobó a szobában vetkeződött, beérkezett a kapun a zarándok is.

– Te a baráttól jössz! – szólalt rá Cecey, a fejét fölemelve.

– Attól – felelte bámulva a zarándok. – Honnan tetszik tudni?

– Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borzzsírtól fehér, azt az első szempillantással megösmertem.

– Igaz – felelte az ember.

– Ebből látom, hogy messziről jössz hozzám.

– Az is igaz.

– Nekem pedig messze földről nemigen izenget más, csak a sajóládi gvárdián,[1] aki atyámfia.

– Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.

– Azt is tudom, üsse meg a mennykő a gazdájával együtt. Hogy hívnak?

– Varsányi Imrének.

– Hány esztendős vagy?

– Harminc.

– No, hát lássuk: mi hírt hoztál?

A zarándok leült a földre, és a csuhája bélését bontogatta.

– Istentelen melegség van erre – dünnyögött jókedvűen. – Oszt annyi a török, mint a légy.

– A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No, hova a pokolba varrtad úgy azt a levelet?

Varsányi elővonta végre a kis, vörös pecsétes levelet, és átadta.

– Adjatok enni-innivalót ennek az embernek, meg szállást is – szólt Cecey a feleségének.

És feltörte a pecsétet. Kibontotta a levelet.

– Az – szólt a levélbe belehunyorítva —, a barát írása. Tiszta, mint a nyomtatás, de igen apró. Én ugyan el nem olvasom.

A zarándok beljebb ült a diófának az árnyékában.

– Bizonyosan jót írt pedig – mondotta. – Mert nem noszított, hogy siessek. Mikor nagy pöcsétes levelet küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kis pöcsétes; nem ország dolga.

S hogy ily bölcsen megkülönböztette a leveleket, elégedett arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.

Az asszony is a kezébe vette a levelet. Nézte alul, felül, s nézte a széttöredezett pecsétet. A zarándokhoz fordult:

– Egészséges a Gyuri bácsi?

A zarándok sajtot evett. Nagyot nyelt.

– Nem beteg az soha.

Egy bikafejű, vállas és erős, vén pap fordult be a kapun. A jövevény felállott, és kezet akart neki csókolni.

– Pápista vagy, vagy újhitű? – kérdezte a pap.

És mellközépig érő fehér szakállát simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.

– Pápista vagyok – felelte a zarándok.

A pap akkor elfogadta a kézcsókot.

Bementek a szobába. Ott a pap az ablakhoz állott, és magyarul olvasta a deák levelet:

– Kedves sógorom…

Különös, tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni lehetett a beszédében. De azért akik megszokták, értették a beszédét.

Folytatta:

– és kedves Juliska! Istentől jó egészséget és zavartalan életet kívánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti vidékteken napról napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti, fut, ki a Felvidékre, ki pediglen által a némethez. Hát ti, ha még életben vagytok, szerelmesim, és ha még ott vagytok Keresztesen, ti is mentsétek magatokat. Beszéltem őfelségével, hogy térítse meg a károtokat.

– Ne olvasd tovább – pattant fel Cecey —, ebnek kell eb kegyelme!

– Csöndesen, kedvesem – csillapította az asszony. – György okos, György tudja, hogy mi Zápolyától nem fogadunk el semmit: hallgassa végig kegyelmed a levelet.

A pap összeráncolta bozontos szemöldökét, és tovább olvasott:

– A király ugyan nem adhatja vissza Sásodot, de van egy falu Nagyvárad közelében…

– Hagyd abba, hagyd abba, Bálint! – szólt Cecey a haragtól kitüzesedve.

– Már más következik – felelt a pap.

És olvasott tovább:

– De ha már úgy beléd csontosodott volna az iránta való gyűlölség…

– Belém, belém – kiáltotta az asztalra csapva Cecey —, sem ezen, sem a másvilágon! Vagy ha ottan, hát ott is csak fegyverrel!

A pap tovább olvasott:

– Itt Budán az én kis házam üresen áll, és mi nemsokára Nagyváradra költözünk. Csak egy íjgyártó lakik benne az alsóházban. A felházi három szoba üres.

– Nem kell! – kiáltott Cecey fölkelve. – A Zápolya pénzén vetted, barát! Dűljön össze, ha belemegyek!

– Tudod is te, hogy azon vette! – szólt a pap bosszúsan. – Hátha örökség?

De Cecey már nem hallgatott rájuk. Dühösen kiektett-baktatott a szobából, és végigkopogott a tornácon.

A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Megállott előtte haragos peckesen.

– Mondd meg a barátnak, hogy tisztelem: amit írt, annyi, mintha nem írt volna semmit se.

– Hát nem viszek levelet?

– Nem.

Azzal tovább-baktatott, ki a szérűre. Föl és alá topogott a napon. Olykor jobbra-balra csapkodott a botjával a levegőben, és haragosan mormogta:

– A fejem még nem fa!

A parasztok buzgóbban nyírták a birkát.

A kutyák is távolabb húzódtak. Még a ház is mintha lejjebb csúszott volna a parton.

Az asszony a pappal a tornácon állott. A pap a vállát vonogatta.

– És ha nem örökség is – mondotta —, munkájából való szerzeménye a barátnak. Annak adja, akinek akarja. Hát Péternek adja. Akkor aztán Cecey-ház, és nem parancsol benne a király se.

Dobó kilépett a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is visszatért, és ráhörkent a papra:

– Te pap, te megfordultál! Te még utóbb beszegődsz Jánoshoz zászlótartónak.

– Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet! – mordult vissza a pap.

– Te beállsz hóhérnak! – rikácsolt Cecey

– Te meg németnek! – bőszült fel a pap.

– Hóhér!

– Német!

– Sintér!

– Hazaáruló!

A két ősz ember szinte kék volt már a dühtől, ahogy egymásra ordítozott. Dobó csak azt várta már, hogy mikor kell őket széjjelválasztania.

– Ne veszekedjenek, az Isten áldja meg kegyelmeteket – mondotta nyugtalanul —, vagy inkább vesszenek össze a törökkel.

– Nem érted te ezt, öcsém – felelt Cecey a székre zöttyenve —, ennek a papnak a nyelvét vágatta le Szapolyai, nekem meg a jobb kezemet. Hát nem bolond ez, hogy a maradék nyelvével Szapolyait védi?

– Ha csak az én ellenségem volna – felelt a pap is megcsöndesült hangon —, régen megbocsátottam volna neki. De azért még így is azt mondom, hogy inkább ő legyen az ura a magyarnak, hogysem a német.

– De biz inkább a német, mintsem hogy a török! – kiáltott ismét Cecey.

Dobó közbeszólt, hogy a két ember megint össze ne horgoljon:

– Jónak egyik se jó, az igaz. Várnunk kell valameddig, hogy állít-e a német erőt a török ellen. Meg hogy csakugyan el akarja-e János adni az országot a töröknek.

– Eladta az már, öcsém, régen!

– Nem hiszem – felelte Dobó —, neki sohase kellett a török, neki csak a korona kellett.

Az asszony egy tál rántott csirkét tett az asztalra. Az illatos, piros sült csirke láttára eltűnt a méreg vörössége a két öreg arcáról.

– Hej, mikor olyan fiatal voltam, mint te, öcsém… – mondotta Cecey jókedvvel. – Hány esztendős vagy?

– Harmincegy – felelte Dobó —, bizony maholnap engemet se mond senki fiatalnak.

– Míg az ember meg nem házasodik, mindig fiatal. De hogy a manóba is nem házasodtál meg?

– Nem értem rá – felelte Dobó. – Én, bátyám, gyerekkorom óta mindig hadban vagyok.

– Hát így jó. Így él a magyar világ eleje óta. Azt hiszed tán, hogy én táncolásban sántultam meg mind a két lábamra? Én bizony, öcsém, Kinizsivel kezdtem. Mátyás király engem a nevemről szólított. Aztán végeztem Dózsával, aki, elhidd nekem, a hősök hőse volt.

Fölvette a színig töltött ónpoharat, és szólt jókedvűen:

– Isten szeresse a magyart, és téged, öcsém, kiválóképpen. Adjon győzelmet a kardodnak. Szép lány feleséget jó magadnak. Tudsz-e sakkozni?

– Nem tudok – felelte Dobó, elmosolyodva ezen a gondolatszökemlésen.

És kiürítette a poharát. Jó erős veresbor volt. Gondolta magában: most már értem, mitől olyan mérges ez a két öregúr.

– No, nem is leszel akkor jó hadvezér – mondotta Cecey.

– Nem, ha keletiesen harcolnánk: sereg sereg ellen. Mink csak magyarosan harcolunk: ember ember ellen. Erre pedig a sakktábla nem tanít.

– Eszerint mégis tudsz.

– Nem, csak éppen ismerem a játékot.

– Nohát, ha majd tudsz, másképpen ítélsz róla. Egyórai sakkban, öcsém, átéli az ember egy igazi csatának minden forgását, minden tüzét.

– Kegyelmetek talán mindig sakkoznak itthon?

– Mink? Soha. Két tüzes embernek nem szabad összeülnie sakkra. Ha sakkoznánk, összevesznénk rajta. Márpedig, öcsém, mink együtt tollasodtunk fel az öreggel, együtt éltünk, együtt harcoltunk.

– Együtt is fogunk meghalni – fejezte be a pap bólogatva.

S a két öreg barátságosan nézett egymásra, és összekoccintotta a poharát.

– De nini – szólt Cecey a bajuszát megtörülve —, mégis derék ember az a Ferdinánd, hogy azt a róka Mórét kiugratta a várából.

– Nemcsak Ferdinánd. A két király közösen. Kettejük hada volt. Sokallták már a gazságait, mert utóbb már a sírokat is felforgatta.

– De mégiscsak Ferdinánd küzdött jobban ellene.

– Nem: inkább János. Ferdinánd csak Török Bálintnak izent, hogy segítsen Jánosnak, meg ötven bányászt küldött.

– Faldöntésre?

– Arra. Török had is volt velünk valamelyes.

– Persze, a János zászlaja alatt.

– Az alatt, hogy vinné el az ördög az ilyen segítséget! Mindig rabolva mennek hazafelé.

– Azok a disznó akindzsik!

– Azok.

– Könnyen elbántatok avval a várral?

– Nem mondhatnám. Kemény falakból épült az. Faldöntő ágyút nem hozott egyik fél se. A sugárágyú meg mit ér?

– Jártam ottan – szólalt meg a pap —, sziklavár az, nem palánk. Hát nem adták meg a várat?

– Nem. Neki kellett állítanunk az ötven bányászt a sziklának. Nagy és nehéz munkájuk volt, mondhatom. A csákányok szikrát hánytak a kövön, és a vasrudak egy-egy lökésre alig egyujjnyit vertek a sziklaoldalba. De végre is sok kéznek még a kő is enged.

– Felrobbantottátok?

– Először is beizentünk Mórénak, hogy az akna tele van már porral. Akkor azt izente vissza, hogy várjunk reggelig. Vártunk. Mit tett azalatt a gonosz róka? Összehítta a vár népét, és biztatta őket, hogy csak tartsák a várat keményen, ő kioson, és elfut segítségért. – Jó – felelték azok —, de mi a biztosíték, hogy vissza is térsz? – Itt marad mind a két gyermekem – felelte a lator – és minden arany-, ezüstmarhám, mit kívántok többet? – És leereszkedett a kötélen a vár faláról. Elillant. Mink persze a nagy sötétségben nem láttuk. Mikor aztán a nap fölkelt, és se fehér zászló, se követ, se kapunyitás, felrobbantottuk az aknákat. Nem hallatszott ide? Hegyeket rázó dördülés volt. A falak ott leomlottak. Mink meg be a várba! A vitézeink olyan dühösek voltak, hogy Mórénak minden emberét leöldösték.

– A gyerekeit is?

– Azokat nem. Egy nagy boltozatban találtuk meg őket. Szép két kis barna fiú. Azóta ott vannak János királynál.

– Hát ti most Mórét keresitek?

– Csak egyet kanyarodtunk erre Móréért ezzel a négy emberemmel. Mert útközben egy csősszel beszéltünk, akinek a pincéjében hált. Azt mondta, hogy erre, Pécs felé tartott.

– Te Magda – szólt hátrafordulva az asszony az udvaron súroló cselédnek —, merre van Vicuska?

– Nem láttam – feleli a leány. – Ebéd után a kertben játszott.

– Szaladj csak, keresd meg!

– Az én kisleányom – magyarázta Cecey Dobónak. – Vénségemre ajándékozott meg az Isten vele. Majd meglátod, milyen kis Tündér Ilona.

– Fia nincsen, bátyám?

– Nincsen – felelte szomorúan Cecey. – Hiszen ha fiam volna, öcsém, még a kezem is kinőne, mint a ráké.

Azonban a gyerek nincsen. A nagy beszélgetésben, levélolvasásban mindenki megfeledkezett a kis Vicáról. A leánycselédeknek dehogyis volt rá gondjuk. Mind ott talált dolgot az udvaron. A vitézek a bajuszukat pödörgették. A lányok a szoknyájukat hedergették. Úgy mulattak, mintha valamennyi vitéz mind leánynézőbe jött volna Ceceyhez.

Csakhamar tűvé tesznek mindent a ház körül. Megkutatnak minden bokrot, minden játszóhelyet a faluban. Hol van Kató néne? Ő vigyázott rája. Meglehet, hogy elaludt, s azalatt kiment a faluból a gyerek. Ki látta? Senki se látta. Egy fiúcska a kert mögött beszélt vele délután. Ki ment el a kert mögött délután? Senki, csak a Gergő gyerek. Az öregapja lovát vitte fűre. De hát hol a Gergő? Az sincs sehol. Bizonyosan kiment a lóval az erdőbe. Ó, gyermeki meggondolatlanság! Hányszor megmondták neki, hogy a szedresen túl ne menjen a lóval!

Összekutatták a falu körül az erdőt. Már Dobóék is segítenek. Megnéznek minden fát, minden cserjét, árkot, völgyet és bozótot. A Gergely anyja is jajgatva keresett. Az öreg Katóra ráakadtak az erdőben. Az is keresett már régen, s rekedtté kiabálta a torkát azóta.

Végre estefelé az egyik cseléd megáll, és nagyot kiált:

– Megvannak!

– No, hál’ istennek! Hol vannak?

– A ruhájuk itt van!

A ruhájuk, bizony csak a ruhájuk: a patyolatingecske, piros karmazsincipőcske, sárga tafotaszoknyácska, meg a Gergő gyerek inge, gatyája, kalapja. Látszik, hogy fürödtek. A patak partján csakugyan ott a nyomuk a puha fövényben. A nagyobbik láb, amelyiknek széjjel vannak nyílva az ujjai, az a Gergő gyereké. A kisebbik lábnyom a Vicuskáé.

Bizonyosan belefulladtak valahol a vízbe.