Читать книгу Egri csillagok - Gardonyi Geza - Страница 12

A pap magára maradt a törökkel.

A török állt a cserfánál, és a fűre bámult. A pap a lándzsára támaszkodva állt előtte tízlépésnyire.

A kocsizörgés darabig még hallatszott, aztán az erdei csendesség vette őket körül.

A török akkor fölemelte az arcát.

– Mielőtt megölnél – mondotta sápadtan —, hallgasd meg egy szavamat. A derekamon az öv tele van arannyal. Az ilyen nagy zsákmányért megteheted azt, hogy el is temess.

A pap nem felelt. Csak nézte a törököt egykedvűen.

– Ha felakasztottál – folytatta Jumurdzsák —, áss nekem sírt itt a fa alatt, és tégy belé ülőleg. Fordíts arcommal Mekka felé. A pénzemért megteheted.

Aztán nem beszélt többet. Várta a papot meg a kötelet.

– Jumurdzsák – szólalt meg végre a pap —, hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy az anyád magyar nő volt.

– Az – felelte a török megelevenült nézéssel.

– Eszerint te félig-meddig magyar vagy?

– Az – felelte a török.

S a földre fordította a tekintetét.

– A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?

– Eltaláltad, uram.

– Honnan?

– Már elfelejtettem.

– Hány éves voltál?

– Igen kicsi.

– Apádra nem emlékszel?

– Nem.

– Arra se, hogy mi volt a neved?

– Arra se.

– Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?

– Nem.

– Különös, hogy a beszédet nem feledted el.

– A janicsárodában sok magyar fiú volt.

– Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevűt, Somogyi Imrét?

– Úgy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.

– Kerek fejű, fekete szemű, kis, testes fiú volt, mikor elrabolták, s mindössze ötesztendős. A bal mellén egy lóhere alakú anyajegy, mint nekem.

A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.

– Ismerem azt a fiút – mondotta a török. – Gyakorta láttam ezt a jegyet, mikor mosdottunk. Csakhogy most más a neve: Ahmed vagy Kubát, valami ilyenféle török név.

– Hát nem jártok együtt?

– Néha együtt, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.

A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszer csak rákiáltott:

– Hazudsz!

És élesen a szemébe nézett.

A török lesütötte a szemét.

– Mindegy – szólt a pap ismét nyugodt hangon. – Én nem öllek meg.

– Ó, uram! – kiáltott a török térdre borulva. – Lehetséges ez?

– Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem ostobaság-e, az más kérdés.

– Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá! Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!

– Csak az a kérdés – szólt a pap —, hogy ember vagy-e te vagy fenevad. Ha én téged elszabadítalak, ki kezeskedik arról, hogy megint nem ölöd és fosztogatod az én szegény nemzetemet?

– Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!

A pap a fejét rázta.

A török folytatta:

– Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.

A pap összefonta a karját, és a szemébe nézett a rabjának.

– Jumurdzsák, te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak gondolsz. Avagy azt véled, nem tudom én, mit mond a Korán a gyaurnak tett esküről?

A török homlokát kiverte a verejték.

– Hát mondj, uram, te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.

A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán így szólt:

– Minden töröknél van valami amulett, ami védelmezi őt a harcokban, és segíti a jó szerencsében.

A töröknek lecsüggedt a feje.

– A pénzed nem kell – mondotta a pap. – Azt az amulettet kívánom tőled.

– Nyúlj a mellesem alá – rebegte a török —, a nyakamon lóg.

Fölemelte a fejét. A pap csakugyan ott találta a kis kék selyemzacskóba varrt amulettet. Leszakította az aranyláncról, és zsebre tette.

Azután a török háta mögé lépett, és elvágta a lábán, kezén és karján általcsomózott kötelet.

A török lerázta a két kezéről a köteleket, és hirtelen megfordult. Szeme a tigris sárgán égő tekintetével villant rá Gábor papra.

Azonban a pap már akkor nekitartotta heggyel a lándzsát, és mosolygott.

– Nono, Jumurdzsák! Vigyázz, bele ne szúrd az orrodat!

Jumurdzsák dühében szinte lángot fújva hátrált a pap előtt. Mikor már vagy húszlépésnyire volt tőle, gúnyosan rikoltott:

– Tudd meg, ki volt a markodban, ostoba gyaur! Én ama híres jaja pasi Oglu Mohamed fia vagyok. Kaphattál volna értem zsákkal az aranyból!

A pap nem felelt. Megvető pillantást vetett rája, s a lándzsáját a kocsijára dobta.