Читать книгу Egri csillagok - Gardonyi Geza - Страница 9

Dobóék csak este tértek vissza. Sok köpönyeget, páncélinget és mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Meg egy rabot is: Móré Lászlót lovon, kötözötten.

– Ennek a farkasnak valami jó vermet! – mondotta Dobó a lováról leugorva.

Cecey szinte ugrált örömében.

– Hogy fogtátok el?

– Az akindzsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat nem adtak alája. Könnyen utolérték. Mikor aztán javában kötözték, mink meg ővelük bántunk el.

– Mind levágtátok?!

– Amennyit lehetett.

– Hamar a legszebbik tinómat! – kiáltotta Cecey vígan a szolgáinak. – Nyársra! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót gurítsátok fel a pincéből!

– Még ne! – mondta Dobó, hogy utánatekintett a kamrába kísért Mórénak. – Hol az a Gergő gyerek?

– Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.

És halkabban folytatta:

– Ne szólj róla, hogy az anyját megölték.

– Hát megölték?

– Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyújtogatás közben, és leszúrta.

– És az aranyak?

– Az asszony a szoba sarkában fekszik, arccal a földön. Bizonyosan oda ásta el az aranyait.

Dobó bosszúsan hümmentett. A gyerekhez fordult:

– Gergő! Bornemissza Gergő! Gyere csak, kis vitézem. Ülj hamar a jó kis paripádra, lelkem.

– Hova mentek még?

– A rabokért, bátyám, akikről ez a fiú beszélt.

– Hát egy kortyot igyatok legalább. Bort hamar! – kiáltott a cselédekre. – Él ám a törököd! Bent van a kamarában.

– Jumurdzsák?

– A manó tudja, hogy hívják: akit lelőttél.

– Az, az. Hát nem halt meg?

– Nem. Csak elájult. A másikat is behoztuk az árokból. Attól tartok, hogy az nem marad életben.

– Attól tart? Fára a cudart!

– Hohó – mondotta Cecey —, az az én rabom.

– Hát tegyen vele, amit akar. Hanem azt a Jumurdzsákot vezettesse elő, és adjon lovat alá.

A vitézek nagyokat húztak a kupákból. Jumurdzsákot elővezették.

– No, Jumurdzsák – mondotta Dobó —, hát kellett ez neked?

– Ma nekem, holnap neked – felelte mogorván a török.

S hogy meglátta a lovát meg a rajta ülő Gergő gyereket, a szája is elnyílott bámulatában.

Dobó maga mellé intette a gyereket, és kivágtatott a kapun. A törököt mögöttük a vitézek fogták közre.

– Tudod-e, hova megyünk, Gergő? – kérdezte Dobó.

– Nem tudom – felelte a gyerek.

– Most megyünk a kardért.

– A törökökhöz?

– Oda.

– Nekem?

– Neked. Félsz-e?

– Nem.

– Az az első, fiam, hogy ne féljen a legény. A többi aztán megjön magától is.

Nem beszéltek többet.

A lovak lába fehér felhőket kavart a Mecsek kocsiútján, s a lovasok robogása megkeményült a köves hegyoldalon.

Gergő fülében elhangzott harangszó búgásaként ismétlődött:

– Az a fő, hogy ne féljen a legény!