Читать книгу Egri csillagok - Gardonyi Geza - Страница 17

Másnap lóra ültek, és megindultak le délnek, Sziget várába.

Felhőtlen, meleg nap volt az. A feldúlt falvakban mindenütt temettek, és házakat zsúpoltak. Némelyik faluban csak egy-két ember lézengett, mint az övékben. Az olyan falvak népét elhajtották a törökök.

Mikor elérték a szigetvári nádast, a pap fölnézett.

– Az úr itthon van.

– Itthon? – kérdezte csodálkozva a gyerek. – Honnan tudja?

– Nem látod a zászlót?

– Ott a tornyon?

– Ott.

– Vörös és kék.

– Az úr színei. Azt jelentik, hogy az úr itthon van.

A náderdőbe értek, és egymás mellett lovagoltak tovább.

A pap ismét megszólalt:

– Te fiú, nem gondolod-e, hogy Dobó meghalt?

– A harcban?

– Ott.

Gergely nem gondolta. Dobó őszerinte legyőzhetetlen volt. Ha egymaga vág is neki a török hadnak, Gergely nem csodálkozik rajta.

– Ha meghalt volna – szólt a pap —, én szívesen fogadlak fiamnak.

Ráugratott az első fahídra, amely a vízen át magas cölöpökre épült, s a külső várba vitt. Átmentek az újvároson, aztán megint egy rövid fahidat értek. A fahíd az óvárosba nyúlott. Csak imitt-amott lézengett benne egy ember. A kettős tornyú templom előtt három gyümölcsöskofa üldögélt, s mind a három cseresznyét árult. A templom ajtaját vasalták.

Ott megint egy híd következett, de már az hosszú és széles híd volt, s a víz alatta mély.

– Most érünk a várba – mondotta a pap. – De ideje is.

És gondosan körültörölte az arcát a zsebkendőjével.

A várkapu tártan állt. A tágas udvaron egy porfelhőben veszettül robogó páncélos embert pillantottak meg, azután egy másodikat, amint szembe nyargalt.

A két páncél egyforma alkotású, a két ló szügyén is egyforma vért. Csak a két sisak különbözött: az egyik sima volt és gömbölyű, a másik tetején ezüstös medvefej csillogott.

– Az az úr – mondotta a pap —, az a medvefejes.

A két lovas karddal rohant egymásnak, s hogy összeroppantak, a két ló egymásnak ágaskodott.

A két páncélos meg úgy rácsattogott egymásra, hogy a kardok szikrát hánytak.

– Buzogányt! – kiáltotta a medvefejes, amint a lovak eltágultak egymástól.

Az arcát nem lehetett látni sem az egyiknek, sem a másiknak. Mert olyan sisak volt rajtuk, amely az arcot is takarta.

Az ajtóból a kiáltásra egy kék-veres ruhás apród futott elő, és két egyforma rézfejű buzogányt és két vaspajzsot nyújtott fel a hadakozóknak.

Azok újra egyet kanyarodtak a lovukkal, és az udvar közepén rontottak egymásnak.

S sima sisakos sújtott először.

A medvefejes a feje fölé kapta a pajzsot. Akkorát zördült az, mint a repedt harang.

Ugyanebben a pillanatban úgy sújtotta fejbe a medvefejes az ellenfelét, hogy a sisakja behorpadt.

Erre a sima sisakos visszarántotta a lovát, és eldobta a fegyvereit.

A medvefejes leemelte a sisakját. Nevetett.

Telt arcú, barna férfi volt. Hosszú, tömött, fekete bajusza mind a két arcához hozzá volt lapulva a sisak nyomásától, s a bajusza egyik szárnya felért a szemöldökéig, a másik lelógott a nyakáig.

– Bálint úr – mondotta a pap a fiúnak tisztelettel. – Ha ide néz, vedd le a süvegedet.

Azonban Török Bálint nem nézett feléjük.

Az ellenfelét nézte, akinek a fejéről a szolgák levonszolták a sisakot.

A lovas, amint nagy nehezen leráncigálták a fejéről a sisakot, legelőször is három fogát pökte ki az udvar kavicsos porondjára, aztán törökül káromkodott.

A kapu alól valami nyolc török rab bújt elő. Segítettek neki a páncélból való kibontakozásban.

Hát ez is csak olyan török rab volt, mint a többi.

– No, melyiteknek van még kedve a mérkőzésre? – kurjantott a lovát ugratva Török Bálint. – Aki legyőz, szabadság a jutalma.

– Én – szólt egy izmos, ritka szakállú török. – Ma talán szerencsésebb leszek.

Magára öltötte a nehéz vasruhát. A társai összeszíjazták rajta hátul a vasakat. Sisakot nyomtak a fejére, és másik lábvértet a lábára. Mert a lába nagy volt a töröknek.

Azután emelőrudakkal segítették fel a lóra. A kezébe pallost adtak.

– Bolond vagy te, Ahmed! – kiáltotta vígan Török Bálint. – A pallos nem páncélhoz való szerszám.

– Már én csak így szoktam – felelte a rab. – Ha így nem mersz, uram, másképp meg se próbálom.

Törökül beszéltek.

Bálint úr visszacsatolta a sisakot a fejére. Ő csak a könnyű karddal malmozott nyargaltában az udvar körül.

– Rajta! – kiáltotta aztán, a középnek rohanva.

A török előrehajolt a nyeregben. A pallost két kézre fogva rohant Bálint úrnak. Mikor összeértek, fölemelkedett, és iszonyú sújtásra huzakodott.

Azonban Bálint úr is értette ezt a mesterséget. A pajzsával fogta fel a török iszonyú vágását, s abban a pillanatban megkapta a török karját: lerántotta a lováról.

A török féloldalt zuhant a porondra, s porfelhő gomolygott körülötte.

– Elég volt – szólt Török Bálint, a sisakrostélyt felcsapva. – Holnap, ha itthon leszek, megint mérkőzhettek velem.

– Nem igazság! – kiáltotta a török, amint kimarjult kézzel föltápászkodott.

– Mért ne volna igazság? – kérdezte Bálint úr.

– Nem illő lovagtól, hogy kézzel rántsa le az ellenfelét!

– Hiszen te nem vagy lovag, ebadta pogánya. Majd bizony tőletek tanulok én lovagságot! Ordináré rablók!

A török duzzogva hallgatott.

– Csak nem nézitek tán lovagi mérkőzésnek, hogy én veletek kiállok – folytatta kiabálva Török Bálint. – Nézze meg az ember a sok rongyosát!

– Uram! – kiáltott egy sovány, szürke szakállú rab. – Ma megint mérkőznék veled!

Az udvaron állók nevetésre fakadtak.

– Persze, most az hiszed, elfáradtam. No de legyen meg az örömöd!

S újra a fejébe nyomta a sisakot, amelyet az imént már az ölébe eresztett.

– Hányadszor verekszel velem, Papagáj?

– Tizenhetedszer – felelte siralmasan a papagájorrú török rab.

Török Bálint fogta a sisakját, és eldobta.

– No – azt mondja —, ennyit a javadra az erőmből. – Lássuk!

Szembetűnő volt köztük az erőkülönbség: Bálint úr jól megtermett, javakorú ember; csupa izom és mozgékonyság. A török körülbelül ötvenéves, izomtalan, görbe hátú ember.

Kopjával csaptak össze. Bálint úr mindjárt az első összecsapásnál úgy kivetette a nyeregből, hogy a török bukfencet vetett a levegőben, s puff le a porba!

A szolgák, apródok és rabok egyaránt kacagtak.

Bálint úr lehajigálta magáról a pajzsot és vaskesztyűt, s leugrott a lováról, hogy az apródok a többi vastól is megszabadítsák.

Papagáj ezalatt feltápászkodott.

– Uram – sírta, Török Bálint felé fordítva véres orcáját —, bocsáss engem haza! Özvegyem, árvám két éve vár otthon!

– Miért nem maradtál otthon magad is, pogány! – felelte bosszúsan Török Bálint.

Mindig megbőszült, ha a rabok kegyelemért könyörögtek.

– Uram – kiáltotta a rab a kezét tördelve —, essék meg rajtam a szíved! Szép kis fekete szemű fiam van! Nem láttam két esztendeje.

És térden csúszott Bálint úr elé.

Leborult a lábánál a porba.

Bálint úr kendővel törülgette az orcáját.

– Bár minden gaz török itt volna láncon, a császártokkal együtt, rablógyilkos zsiványok!

S odább lépett.

A török port markolt föl a földről, és a port Bálint úr felé szórva üvöltötte:

– Hát verjen meg Allah, te rothadt szívű gyaur! Bilincsben őszülj meg! Özvegyed, árvád legyen, mielőtt meghalnál! Tanítson meg Allah háromszor úgy sírni, mint ahogy én sírok, mielőtt a pokolra löknék a lelkedet!

S hogy így átkozódott, a könny ömlött a szeméből, és vérré válva csurgott le zúzódott orcáján.

A szolgák elhurcolták a dühtől tajtékzó pogányt, és a kúthoz vitték, ahol irgalmatlanul megmosták.

Török Bálint hozzá volt már szokva az ilyen jelenetekhez. Bosszantotta. De sem a szép szó, sem az átkozódás nem oldott az ő várában láncot.

Elvégre is minden rab minden időben és minden helyen szabadságért sír, csakhogy az egyik hangosabban, mint a másik. Gyermekkora óta élt ilyen rabkönyörgések közt Török Bálint, és hát abban az időben a rabokat a belső gazdaság értékei közé számították. Kit pénzen váltottak ki, kit cserébe magyar foglyokért. Hát hogyan is lehessen azt gondolni, hogy egy ellenséges rabot csak úgy Isten nevében eleresszenek.

Tartotta a hátát, karját, hogy az apródok lekeféljék. Aztán a bajszát bosszús pirossággal sodorgatva lépegetett a paphoz.

– Kedves papom, az Isten hozott! – mondotta a kezét nyújtva. – Hallottam, micsoda forrázáson estél keresztül. Sebaj, páterkám, legalább új bőröd nyől, mint a hernyónak.

– Nagyságos uram – felelte a pap, a kezében tartva a süvegét —, az én bőröm az a legkisebb baj. Nagyobb baj az, hogy elvitték, leöldösték az eklézsiámat. Szegény anyámat is megölték.

– Hogy a kutya egye meg! – duhogta Török Bálint visszafordulva. – Az egyik átkoz, hogy nem eresztem el, a másik meg oktat, hogy mi a lovagiasság.

A pap hallgatott.

– Kiállok vele pallossal – folytatta a paphoz fordulva —, nekem ront, mint valami hóhér. Ez neki lovagi játék. Hanem mikor én lerántom, akkor még neki áll feljebb.

Bosszúsan húzott egyet a nadrágja szíján, s vörös volt, mint az a medve, amely címerként ágaskodott a kapuján.

Aztán a fiúra nézett.

– Hát ez az? – kérdezte csodálkozva.

– Szállj le hamar – szólt Gergőre a pap. – Vedd le a süvegedet.

A kis mezítlábas, kardos gyerek hasra feküdt a nyergen, és lecsúszott a lóról. Megállott Török Bálint előtt.

– Ezt a lovat szerezted te? – kérdezte Török Bálint.

– Ezt – felelte büszkén a gyerek.

Török Bálint kézen fogta, és olyan sebesen vitte a feleségéhez, hogy Gábor pap alig bírta őket követni.

Az asszony – patyolatarcú, szép, szőke teremtés – a belső vár kertjében ült egy malomkő asztal mellett. Befőtteket kötözött ott szilkékbe, csuprokba. Egy fehér kezű, reverendás pap is dolgozott velük, a várnak a plébánosa. Közelükben meg egy ötéves és egy hároméves fiúcska játszadozott.

– Kata lelkem, nézzed csak – kiáltott Török Bálint nevetve —, a Dobó apródja!

Gergő kezet csókolt. A kék szemű, kis sváb asszony mosolygó csodálkozással nézett rá. Aztán lehajolt, és megcsókolta az orcáját.

– Ez? – kérdezte a plébános is elbámulva. – Hiszen ez még szopik.

– Szopik ám, török vért – felelt a vár ura.

– Éhes vagy-e, kis katonám? – kérdezte az asszony.

– Éhes vagyok – felelte Gergő. – De előbb Dobó úrhoz szeretnék menni.

– Tyűh, fiam, az nem lehet – szólt Bálint elkomolyodva. – Az urad sebesülten fekszik…

S Gábor paphoz fordult:

– Még nem tudod? Nekirontott ötvenedmagával kétszáz töröknek. Egy török úgy belevágta a dárdáját a combjába, hogy a nyereg fájában állott meg a vasa.

– A dárda vasa.

– Az. Bele is törött.

– Én húztam ki! – dicsekedett a plébános.

– Te hát – szólt Török Bálint —, hanem úgy húztad, mint a répát szokás.

– Úgy húztam, úgy húztam… Hát hogy húztam volna másképp?

– És nem esett le? – kérdezte Gábor pap.

– Fenét esett – folytatta Bálint úr. – Levágta a törököt, és hazaügetett nyereghez szegezetten.

Gergő sápadtan hallgatta ezt. Bánta, hogy ő nem volt Dobó mellett. Ő levágta volna azt a törököt.

– Eredj – mondotta a plébános —, játsszál az úrfiakkal.

A két kis fekete hajú gyerek már akkor ott bámulta Gergőt a Kata asszony szoknyája mellől.

– No, mit féltek? – mondotta az anyjuk. – Magyar gyerek ez. Szeret benneteket.

Aztán Gergelyhez szólott:

– Ez a nagyobbik a Jancsi, a kisebbik meg Feri.

– Győjjenek – szólt Gergő —, megmutatom a kardomat.

A három fiú hamarosan összebarátkozott.

– Hát te, papom – szólt Török Bálint a padra ülve —, mi az istennyilát csinálsz most már eklézsia nélkül?

– Hát – felelte Gábor pap búsan – azért csak megélek ottan, ha egyébképpen nem, ahogy a remeték szoktak.

Török Bálint gondolkozva pödörgette a bajuszát.

– Értesz te törökül?

– Értek.

– Németül is?

– Két évet diákoskodtam német földön.

– Hát mondok valamit, papom: szedd össze a sátorfádat, és gyere ide Szigetre. Azaz ne Szigetre, hanem Somogyvárra, mert egynéhány nap múlva odaköltözünk. Hát ott légy. A feleségemnek van pápista papja, mért ne legyen nekem újhitű papom? Aztán hát egy-két év múlva megnőnek a gyerekek, rád bízom, hogy tanítsad őket.

– Nagyságos uram – szólt a plébános a befőtteket hirtelen otthagyva —, hát én?

– Hát te is tanítod: te tanítod őket latinul, ez meg tanítja őket törökül. Elhidd, jó pásztorom, hogy a török nyelv éppoly szükséges az üdvösségre, mint a latin.

A fiaira nézett, akik Gergellyel az almafa körül kergetőztek. Pirosak voltak mind a hárman, és nevettek.

– Elveszem ezt a gyereket Dobótól – szólt Török Bálint. – Meglehet, hogy ez beválik harmadik nevelőnek.