Читать книгу Egri csillagok - Gardonyi Geza - Страница 18

János király meghalt. A fia csecsemő. A nemzetnek nincsen vezére. Az ország hasonlít most azokhoz a címerekhez, amelyekben egymásra mérgesen ágaskodó griffek nyúlnak a köztük lebegő koronáért.

A nemzet gondolkozása meg van zavarodva. Senki se tudja, hogy a pogány török uralmától féljen-e jobban vagy pedig a keresztény német uralmától.

A német Ferdinánd ráküldte Budára az ő vén totya generálisát: Roggendorfot. A török császár maga indult el, hogy feltűzze a félholdas zászlót a magyar királyi palotára.

Vala pedig akkor az idő az 1541. esztendőben.

A Mecsek országútján egy augusztusi holdfényes éjjelen két lovas üget fel a hegynek. Az egyik egy beretvált arcú, fekete köpenyeges, sovány ember, bizonyosan pap. A másik egy alig tizenhat éves, hosszú hajú úrifiú.

Mögöttük egy lovas szolga kocog az úton. A szolga nyereg helyett két tömött zsákon ül. A hátán is egy nagy bőrturba, vagy amint ma mondjuk: tarisznya. A turbából három nyélféle valami áll ki. Az egyik, hogy megvillanik olykor, láthatóképpen puska.

Egy vén, vastag vadkörtefa sötétlik az út mellett. Ott ugratnak be az útról a lovukkal.

– Hát ez az? – kérdezte a pap a fát végignézve.

– Ez – felelte a fiatalember. – Gyermekkoromban bagoly fészkelt benne, azóta az odúnak is meg kellett tágulnia: ha több nem, egy ember elfér benne.

A ló hátáról mindjárt felcsimpeszkedett a vadkörtefára, és egy ugrással ott termett a vastag, vén törzsökön.

Belekurkált a kardjával a pudvás faderékba. Nem röpült ki belőle semmi.

Beleereszkedett.

– Ketten is beleférünk! – kiáltotta vígan.

Újra kimászott, és leugrott a gyepre.

– Hát akkor dolgozzunk – szólt a pap.

És ledobta magáról a köpönyeget.

Gábor pap volt. A diák meg Bornemissza Gergely.

Azóta, hogy nem láttuk őket, nyolc esztendő telt el. A pap nem sokat változott. Mindössze a szemöldöke nőtt ki. Szakállát, bajuszát bizonyosan a forró víz nyomai miatt beretválta. És hát kissé megsoványodott.

Annál inkább változott a fiú. A nyolc év csaknem férfivá érlelte. De csak termetben. Az arca az a határozatlan se szép, se csúnya valami, amilyen a tizenöt esztendős fiúké szokott lenni. Csak az arca színe maradt meg, az a pirosasbarna, gyönge szín. A vállig érő, hullámos haj az akkori idők férfidivatja volt.

A szolga két ásót vett elő a tarisznyából. Az egyik ásót a pap vette a kezébe, a másikat a fiatalember.

Az országútra mentek, és az út közepén, a fa irányában gödörásásba fogtak.

A szolga letette a gödör mellé a két zsákot, s visszatért a lovakhoz. Levette róluk a kantárt. Békót vetett a lábukra. Hadd legeljenek a jó harmatos erdei fűben.

Aztán ő is munkába fogott. Az öblös bőrtarisznyából kirakott mindent: kenyeret, kulacsot, fegyvereket. A tarisznyába azt a köves földet kotorta bele, amit a két ásó kifordított. Széjjelszórta az árkokba. Visszatértében meg erős nagy köveket hordott a gödör mellé.

Nem telt belé egy óra, derékig állt már a két ember a gödörben.

– Elég – szólt akkor a pap. – János, most már a zsákot ide!

A szolga odacipelte a két zsákot.

– A puskát ne tedd a harmatba! – szólt rá a pap.

Aztán tovább parancsolgatott:

– Fogd ezt az ásót. Áss árkot a gödörtől addig a vadkörtefáig. Az árok itt az úton egy rőf mély legyen. A gyepen fele mély is elég. A gyepet úgy szedd fel, hogy visszarakhassuk. Semminek se szabad a munkánkból meglátszania.

Míg a szolga az árkot ásta, a két úriember beleeresztette a két zsákot a gödörbe.

A zsákokban puskapor volt.

A zsákokat megtiporták, és nagy köveket hordtak rájuk. A kövek közét betömködték apró kővel, földdel.

A szolga ezalatt megásta az árkot a fáig, s megfalazta kővel. A gyújtózsineg abban az árokban húzódott tovább. Lapos kövekkel födték be mindvégig, hogyha eső esik is, át ne vizesedjen.

– No – mondja vígan a szolga —, most már tudom, hogy mi készül itten.

– Hát micsoda, János?

– Valaki itt az égbe röpül.

– És mit gondolsz, kicsoda?

– Kicsoda? Hát biz azt könnyű kitalálni. Holnap jön erre a török császár.

– Ma – felelte a pap a pirkadó egekre tekintve.

Mikor a kelő nap megvilágította az országutat, nem volt már semmi nyoma sem a gödörnek, sem az ároknak.

A pap megtörülte a homlokát.

– Most már, János fiam, ülj lóra, és eredj föl a Mecsek tetejére. Menj mindaddig, míg csak oda nem érsz, ahol az utat végig lehet látni Pécsig.

– Értem, uram.

– Mink a diákkal itt lefekszünk a fa mögött húsz-harminc lépésnyire. Te pedig vigyázol, mikor jön a török. Mihelyt az első lovast meglátod, nyargalj vissza, és költs fel bennünket.

A pap ezzel befordult az erdőbe. Jó füves helyet kerestek a diákkal. Leterítették a köpönyegüket, és legott el is aludtak mind a ketten.