Читать книгу Egri csillagok - Gardonyi Geza - Страница 7

Az udvarra becsődült az egész falu: valami ötven ember és ugyanannyi asszony. Némelyik asszony csak éppen hogy szoknyát vetett magára; a férfiak is süveg nélkül, ahogy a kiáltozásra kifutottak.

Kapkodták a Gergő gyereket kézről kézre, meg Vicuskát; ahol érhették, ott csókolták.

– Gergő mától fogva az én fiam – mondotta Cecey, a kezét a fiú fejére téve.

A fiú anyja mezítláb, egy alsószoknyában, odaborult a Cecey lábához.

Dobó csodálkozó szemmel nézte a kis parasztfiút, aki lovat hozott a töröktől.

– Bátyám – szólt előlépve —, adja ide nekem ezt a gyereket. Hadd vigyem magammal a Felföldre. Vitézt nevelek belőle.

S fölemelte Gergőt.

– Szeretnél-e vitéz lenni, fiam?

– Szeretnék – felelte ragyogó szemmel a gyerek.

– Lovad már van – mondotta Dobó —, kardot is szerzünk a töröktől.

– Hát az enyim az a ló?

A kis török lovat ott futtatták, dicsérgették a Dobó vitézei az udvar tisztásán.

– Persze hogy a tiéd – felelte Dobó. – Hadban szerezted.

– Akkor a pénz is a miénk – szólt büszkén a gyerek.

– Micsoda pénz, te?

– Aki a nyeregbe van.

Leoldják a szép bársonynyerget. Rázzák. Zörög. Megtalálják a csaptatót a kápán, hát csak úgy dől az aranyeső a fájából.

– Tyű, kuttyázom adtát – kiált bámulva Cecey —, most már nem én fogadlak fiamnak, hanem te fogadj apádnak. Szedd össze, asszony! – kiáltott a gyereknek az anyjára.

A fiú anyja káprázó szemmel nézte a földre pergő aranyakat.

– Az enyim? – dadogta hol Ceceyre, hol Dobóra, hol a papra nézve.

– A tiéd – mondotta a pap. – Az Isten adta a fiadnak.

Az asszony a kötényét fogná. Nincs rajta. Egy ember odaadja neki a süvegét. Szedi az asszony az aranyat reszkető kézzel.

A fia nézi. Egyszerre csak megszólal:

– Jól eltegye, édesanyám, mert holnap idejönnek.

– Kik jönnek ide? – hörkent rá Cecey.

– A törökök.

– A törökök?

A fiú rábiccent:

– Hallottam, mikor a török mondta a hóhérnak.

– A hóhérnak?

– Cigány-hóhérnak. Egy csúnya ember.

– Hogy ide jönnek?

– Hogy ide jönnek, és az úr kincsét elveszik.

Ezt mondva rámutatott Ceceyre.

– Az én kincseimet? – szólt Cecey bámulva. – Megőrültél? Hát van énnekem kincsem?

A gyerek vállat vont.

– A vasasládákat is mondták, hogy hat van.

– Ez komoly sor – szólalt meg Dobó. – Gyerünk be a szobába.

Kézen fogta a gyermeket, és bevezette.

Kivallatják, kiszednek belőle mindent, amit a gyermek elméje megjegyzett.

– Sebhelyes arcú, barna ember. Milyen az a sebhely?

– A szájától a füléig egy vörös barázda.

Dobó felpattan a székéről.

– Móré!

– Hát ki is volna más! Meg akar szökni a zsivány, azért vezeti rám a törököt.

– De hát ismeri az itt a járást?

– Járt itt valami hat éve. Összeforgattak nálam mindent. Ötvennégy forintomat elvitték, meg a feleségem kis aranykeresztjét, meg hét tehenemet.

Dobó haragosan topogott fel és alá a szobában.

– Hány embere van, bátyám, fegyverforgató?

– Talán negyven mindössze. Azok is többnyire vének.

– Kevés – feleli Dobó. – Mi van ide legközelebb? Pécs, ugye? De ott Szerecsen János az úr, János-párti; minekünk ellenségünk.

– Futnunk kell, futnunk! – kiáltja elkeseredetten Cecey. – De hová fussunk?

– Az egész falu csak nem futhat el tán! Hogy hagynák itt a falut? Ej, mindegy. Mikor arról van szó, hogy a török ellen védekezzünk, csak magyar a magyar, akármilyen párti!

S kiment.

– Lóra, fiúk! – hangzott a kiáltása az udvarról.

– Megyek, Cecey uram, Szerecsenhez. Addig is dolgozzanak. Minden háztetőt locsoljanak meg csurgásig. A falu népe szedje össze, ami marhája van, és gyűljenek ide az udvarra. A kerítés mellé köveket rakjunk meg hordókat. Kasza, csákány vasvilla legyen az asszonyok kezében is! Két óra múlva visszatérek.

Felült a lovára, és elrobogott a vitézeivel.