Читать книгу Egri csillagok - Gardonyi Geza - Страница 23

Gergely gyalograb lett egy csoport fáradt és poros rab gyermek között. Oldalt egy sor janicsár kísérte őket. Mögöttük az ágyús szekerek dübörögtek. Az egyik ágyú rengeteg nagy volt; ötven pár ökör húzta. A rövid köntösű, vörös ruhás topcsik serege kísérte.

A nap égető meleggel kínozta az egész sereget. Az út fehér pora is forró volt. Egy nyolcéves gyermek minden tizedik lépésnél nyöszörgött:

– Vizet adjanak! Vizet!…

Gergely odaszólt búsan Tulipánnak:

– Adjon neki.

– Nincs – felelte magyarul Tulipán. – A kulacs ott maradt.

– Hallod, fiam, hogy nincs – szólt hátra Gergely a gyermeknek. – Adnánk szívesen, ha volna, hát csak tűrj estig, ahogy lehet.

A lábán levő láncot hol az egyik, hol a másik kezével kellett vinnie, hogy léphessen, de a láncnak egyre nőtt a súlya. Alkonyatkor már úgy érezte, mintha mázsányi terhet cipelne magával.

A gyermekhad akkor már az ágyúkon és tevéken ült. Fölszedték a topcsik őket, mert elbukdostak a fáradtságtól.

– Messze vagyunk-e még? – kérdezte Gergely a jobbján haladó rongyos katonát.

– Nem – felelte az, nagyot nézve, hogy Gergelyt törökül hallja szólani.

Kerek arcú, fiatal óriás volt az a török. Szakadozott bőrmelles volt rajta, s abból meztelenen nyúltak ki a karjai. Micsoda karok! Combokul is szívesen látná más ember az ilyen tagokat. Fegyvere: két hosszú handzsár az övkendőjében. Az egyik szarvascsont nyelű, a másik sárga marhalábszárcsont, még a kettős bütyök is azonképp a csont végén, ahogy a természet megformálta. De a fő fegyvere az a hosszú, rozsdás hegyű dárda, amelyet a vállán hordoz magával. A szabadkatonák közül való, akik csupán a zsákmányért járnak. Parancsolni parancsol nekik mindenki, de már engedelmeskedni csak addig engedelmeskednek, míg a tarisznyájukat meg nem tömik. No, ennek jó nagy volt a tarisznyája, s ugyancsak lapos. A hátán lötyögött pedig a tarisznya, s az is afféle maga varrta készség. Rajta volt az ökörnek a szőre és bélyege is. A bélyeg egy négyfelé osztott, tenyérnyi kört ábrázolt.

– Török vagy? – kérdezte a katona.

– Nem – felelte büszkén a diák —, nem tartozom semmiféle olyan nemzethez, amelyik rabolni jár.

Az óriás vagy nem értette a sértő megjegyzést, vagy nem volt érzékeny. Ment egyforma nagy lépésekkel.

A diák, hogy ekkor végignézett rajta, tekintete az óriás bocskorán ragadt meg. A bocskor elöl meg volt nyílva a kopástól. Ahogy ott az országút fehér pora bement, hátul a lyukon mindig kilövődött.

– Tudsz-e olvasni? – kérdezte a török mintegy negyedóra múlva.

– Tudok – felelte Gergely.

– Írni is tudsz?

– Írni is.

– És nem akarsz török lenni?

– Nem.

A török egyet emelt a szemöldökén.

– Kár.

– Miért?

– Szolimán pasa is magyar volt. Tudott írni, olvasni. Most pasa.

– És harcol a hazája ellen.

– Harcol az igaz hitért.

– Ha neki az az igaz hit, amit a prófétátok hirdetett, hát harcoljon másutt.

– Ott harcol, ahol Allah akarja.

Aztán nem beszéltek többet. Tulipán intett a szemével Gergelynek, hogy hallgasson.

Az óriás elgondolkozva lődözte tovább a port a bocskorából.