Читать книгу Egri csillagok - Gardonyi Geza - Страница 28

Mikor a legszélső őrt is elhagyták, Hajván megállt.

– Íme – mondotta —, megtettem, amit kívántál. Most már beszélj: mi az a titkos szerencse, amit magammal hordozok?

– Kabala[19] – felelte titokzatosan a diák.

– Kabala? – ismételte mormogva a török.

S összevonta a szemöldökét, mint aki bele iparkodik hatolni az olyan szó értelmébe, amely őneki homályos.

– Ha jobban megnézed – szólt a diák vállal a nyereghez támaszkodva —, látni fogod, hogy egy-egy csillagnak a képe. A szent dervis imádsággal írt körül minden jó csillagot. Jatagánt is ígértél.

A török mind a két jatagánját odanyújtotta a diáknak.

– Válassz!

A diák a kisebbiket vette el. Beletűzte az övébe.

– Ezek a képek – folytatta – arra valók, hogy a tested körül hordozd. Hétfelé kell metszened mindeniket, s bele kell varrnod a ruhád bélésébe. A turbánod belsejébe is tégy. Ahol ez a szent pergamen takar, ott nem ér a golyó.

A töröknek megcsillant a szeme.

– Nem ér a golyó?

– Nem. Hallottál bizonyosan már olyan hősökről, akiket nem fogott a golyó.

– Hogyne.

– Hát se pénzért, se jó szóért ne adj belőle senkinek. Még csak ne is mutasd, mert elveszik tőled, ellopják tőled, elcsalják tőled.

– Hohó! Van nekem eszem!

– De még ez nem minden. Az egyik papiros azt mondja, hogy gyermeket és nőt ne illess addig se kezeddel, se fegyvereddel, míg nagyúr nem leszel. Minden gondod a vitézség legyen.

– Az lesz.

– Mert nagyúr leszel ám: belőled Magyarország beglerbégje lesz.

A töröknek a szája is elnyílott bámulatában.

– Beglerbég?

– No, nem holnap reggel, az bizonyos, hanem idővel, mikor kitűnik a vitézséged. Aztán az is meg van írva, hogy a Korán szavai szerint élj. Légy buzgó az imádságban és a szent mosdásban. És aki jót cselekszik veled, te azzal rosszat ne cselekedjél.

A nagy, buta ember áhítattal nézett a diákra.

– Álmodtam sokszor – mondotta —, hogy úr leszek. Megálmodtam én azt. Hát hétfelé?

– Hétfelé. Nem baj, ha nem is egyforma nagy. Aszerint, hogy melyik testrészedet akarod legjobban takarni.

A török boldog elmerengéssel nézett maga elé.

– No – mondotta a fejét fölemelve —, ha úr leszek, megfogadlak téged íródeákomnak.

Gergely az ajkát harapdálta, hogy ki ne törjön belőle a nevetés.

– Ülj fel hát, barátom – szólt Hajván boldogan.

S tartotta a lovat, míg a diák felült.

A diák belenyúlt a zsebébe.

– Nézd, Hajván, ihol egy gyűrű. Tudod, a magyarnak az a szokása, hogy nem fogad el ingyen semmit.

Hajván elvette a gyűrűt, és rábámult.

A diák folytatta:

– Te nekem szabadságot és lovat adtál, én ezzel a gyűrűvel fizetek neked. Allah segítsen, kopasz!

S rácsapott a lovára.

Hajván megkapta a kantárt.

– Megállj csak! Török gyűrű ez, ugye?

– Az.

– Hol vetted?

– Mi közöd benne? Ha éppen tudni akarod, egy janicsáré volt.

Hajván egy percig bután nézett maga elé, aztán visszanyújtotta a gyűrűt.

– Nem kell. Te a lóért és a szabadságért eléggé megfizettél nekem.

S visszadugta a gyűrűt a diák zsebébe.

Gergely délnek fogta az irányát, hogy ha netalán üldözik, arrafelé üldözzék, s ne a budai úton.

A hold már nyugatnak ereszkedett a felhők között. Keleten derengett a hajnal.

A széles országutat egy helyen keskeny út szelte keresztbe. Gergely egy sebesen ügető lovast pillantott meg az úton.

Ha egyformán haladnak mind a ketten, éppen az út kereszteződésénél kell találkozniuk.

Gergely az első pillanatban lassúbb ügetésre fogta a lovát, de aztán, hogy amaz is meglassúdott, megint nyargalásnak eredt. Hamarább odaér így száz lépéssel.

A szeme egyre az idegen lovason. A növekvő reggeli világosságnál megdöbbenve látja, hogy egy hosszú süvegű janicsár igyekszik feléje.

Megrántja a lovát, és megáll.

Áll amaz is.

– A Luciferjét – mormogja —, ez a török megfog engem!

S elállt a lélegzete is ijedtében.

Ekkor azonban harangkondulásként üt a szívébe a Dobó István szava: Az a fő, hogy ne féljünk!

Gyermekkorától nem látta Dobót. Mióta Török Bálint elhagyta Ferdinándot, s a János király pártjára állt, azóta Dobó nem járt se Szigetvárott, se Somogyvárott, se Ozorán. De azért Gergely hálásan emlékezett reá, s ez az egy mondása megmaradt a fülében: Az a fő, fiam, hogy ne féljünk!

A török kis, alacsony lova újra elindult. Ő is megsarkantyúzta a lovát. Hát legyen: a keresztúton találkoznak. Lehet, hogy nem is őt üldözi a török. Odakiált neki egy jó reggelt-et, aztán továbbvágtat.

Csakhogy az az út, amelyiken a török jön, éppen alkalmas lenne arra, hogy felkanyarodjon észak felé. Találkozniuk kell.

És ha a török fegyvert ránt?!

Gergely sohasem küzdött még. A Török Bálint udvarában Gábor pap is, Török Bálint is tanította vívni, s a török rabokkal mindennap verekedett. De az csak játék volt. Talpig vasba voltak öltözködve, és még csákánnyal is alig árthattak volna egymásnak.

Hiszen csak dzsidája vagy kardja volna, mint a janicsárnak! De a hitvány jatagán…

Az a fő, hogy ne féljünk! – csendült meg ismét a szívében.

Ment tovább, vágtatva, amerre megindult.

A török azonban nem vágtat. Áll.

Gergely nekitüzesedve kanyarodik rá az útra, amelyiken a török álldogál, s csaknem rikolt örömében, mikor látja, hogy a török megfordul, és ugyancsak iszkol ám előtte.

Ez nem lehet más, csak Tulipán!

– Tulipán! – kiáltja a diák.

A török a kiáltásra még inkább veri a lovát: száguld a keskeny kocsiúton.

A kis ló jó futó, de az úton tócsák vannak, agyag ott a föld. A török árkot akar ugratni, hogy letérjen a mezőre. A ló elcsúszik.

A török végighömpölyödik a földön.

Mikorra a diák odaér, már talpon áll a török, és a kezében tartja a lándzsáját.

– Tulipán! – kiáltja a diák kacagva. – Ne bolondozzon!

– Ó, fene teremtette! – mondja röstelkedve Tulipán. – Hát maga az, úrfi?

– No, maga ugyan vitéz katona! – kiáltja nevetve a diák.

És leugrik a lováról.

– Azt hittem, üldöznek – röstelkedett Tulipán. – Hát hogyan menekült meg?

– Ésszel, Tulipán. Darabig vártam, hogy maga szabadít ki.

– Lehetetlen volt – mentegetőzött Tulipán. – A rabokat a tábor közepére fogták, és annyi őr állott mindenfelé, hogy magam is alig bírtam elosonni.

Fölrángatta a lovát, és vakaródzott.

– Hogy a varjak egyék meg ezt a lovat! Hogyan jutok én ezen haza!

– Hát úgy, hogy vezeti.

– Az úrfi nem jön velem?

– Nem.

– Hát?

– Én Budára megyek.

– Akkor megint a török kezébe kerül.

– Hamarább ott leszek, mint ők. Aztán ha éppen baj lenne, ott van az én uram: az hatalmas ember. Király is lehetne, ha akarna.

Tulipán újra felült a lovára. A diák is. Gergely kezet nyújtott Tulipánnak.

– Tisztelem az otthonvalókat.

– Köszönöm – felelte Tulipán. – Én is tisztelem az uramat. Ne mondja meg, hogy részegen talált. A szolgák borát iszom.

– Jó, jó, Tulipán. Isten áldja meg!

Tulipán még egyszer visszafordult.

– Hát a pap úr?

A diáknak könnybe lábadt a szeme.

– Az szegény beteg. Nem beszélhettem vele.

Még valamit akart mondani, de vagy a könnyektől nem bírt, vagy hogy meggondolta. Egyet lebbentett a kantáron, és megindult kelet felé. A nappalt a diák az erdőben töltötte. Csak este mert továbbindulni nagy kerülővel Buda felé.

A nap akkor kelt, mikor a Gellért-hegy előtt elterülő nagy síkra érkezett. Ott már ledobta magáról a turbánt; a köpönyeget meg hátraakasztotta a nyeregfára.

A mező mindenfelé harmattól gyöngyözött. Gergely leszállt a lóról. Levetkezett derékig, s harmatot szedett a két tenyerébe: úgy mosdott ki a kétnapos porból.

A mosdás után megfrissült. A ló is legelt azalatt. A nap első sugaraiban melegedve siettek tovább az országúton.

Ott már tele volt az út környéke a budai csata nyomaival. Tört kopják, szétomlott ágyúszekerek, horpadt vállvasak, döglött lovak, vértek, kardok, feketére festett, üstforma, hitvány német sisakok hevertek mindenfelé.

És temetetlenül maradt holttestek.

Egy kökénybokor körül öt német hevert. Kettő hanyatt, egy összeguborodva, kettő szétroncsolt fejjel. Hármát talán golyó ölte meg. Ketteje tán odavánszorgott halálosan megsebesülten, s ott lehelte ki a lelkét.

Nehéz bűz terjengett a levegőben.

A lovas közeledésére hollók repültek fel a holttestekről, és egyet kanyarodtak néhány ölnyi magasságban a mező felett. Távolabb ültek le megint, hogy lakmározzanak.

Kürt rivallására emelte fel a bús látványról Gergely a fejét. Budáról egy piros ruhás csapat ereszkedett alá lassú lépésekben. Előttük valami öt díszbe öltözött főúr. Mögöttük valami sötétkék ruhás, hosszú gyalogsereg.

Gergely az elöl haladók között egy fehér csuhás papi embert látott.

Az a híres György barát – gondolta.

És a szíve megdobbant. György barátról kisgyerek korától kezdve annyit hallott beszélni! Nagyobb volt neki a királynál is.

A barát mellett egy vörös bársonymentés, kövektől messzire tündöklő lovas léptetett.

Gergely megismerte Török Bálintot.

Elfusson?

Gyanút kelthet a futása. Török Bálint utánaküld egy lovast, és akkor bűnösként hurcolják az ő szeretett urához.

Megmondja, hogy a pappal mit műveltek?

Akkor egyszeriben elkergeti a színe elől Török Bálint. Hiszen ő hítta be a törököt a német ellen. Azt hallgassa-e most, hogy az ő háza népe meg el akarta pusztítani a törököt?

Főtt a feje Gergelynek. Hazudni nem szeretett. Becstelen valaminek tartotta, hogy éppen annak hazudjon, aki fölnevelte.

Csak állt hát az országút mellett hajadonfővel, elvörösödött orcával. Aztán leszállt a lováról, és tartotta a kantárnál fogva.

Jöjjön, aminek jönnie kell!

A ló éhes volt. Amint azt látta, hogy szünetel a dolga, beleharapott a fűbe.

Hej, az Isten áldja meg ezt a lovat, de főképpen az éhségét! Micsoda jó munka most ide-oda rángatni, mintha akaratos volna! Micsoda szerencse, hogy aközben hátat lehet fordítani a beszélgetésbe hevült uraknak.

Már itt dobognak, már itt beszélnek. A vén lónak hol ide, hol oda kell fordulnia, s hol ő szalad egyet gazdája körül, hol a gazdája őkörülötte.

Aztán az ördög gondolná, hogy a szél is tud az embernek segíteni. Egy keletről szálló, gyenge fuvallat kárpitot emel az út sárga porából, s azon át csak annyit lehet látni, hogy valami fiatal legényke vesződik a gyepen egy otromba, szürke lóval. Bizonyosan a németek hagyták gazdátlanul. Legyen boldog vele!

Gergely megkönnyebbülten lélegzett, mikor látta, hogy a főurak már háttal vannak feléje, és senki se kiállja: Gergely fiam!

Fölugrott újra a lóra, először csak hassal, aztán átvetette a lábát is, és arccal a menet felé fordult.

Akkor látta, hogy a sötétkék ruhába öltözött gyalogsereg mind láncra van fűzve. A ruhájuk rongyos, a hajuk sáros, az arcuk sápadt. Öreg ember nincs köztük egy se, de sebesült az van sok. Egy magas, rongyos rabnak merő kékvörösre dagadt seb az arca, csak éppen az egyik szeme látszik ki az összeroncsolt arcból.

Vajon nem éppen Török Bálint vágta-e azt orrba?