Читать книгу Egri csillagok - Gardonyi Geza - Страница 25

A diák is végighevert a gyepen, és a feje alá tette a karját.

Fáradt volt, de csak a szeme aludt. Az elméje, mint kerék a tengelyen, a szabadulás gondolatán forgott.

Kedvetlenül látta, hogy Hajván ismét visszatér, és hogy melléje kuporodva csámcsog. Kapott valamelyik üstből egy cobákot.

– Hitetlen – szólott Hajván a diák térdét meglökve —, ha enni akarsz, hozok neked is.

– Köszönöm – felelte a diák. – Nem vagyok éhes.

– Mióta elfogtunk, nem ettél.

– Mondom, nem vagyok éhes.

Az óriásnak bizonyára szokatlan volt hallani, hogy valaki nem éhes. A fejét rázta.

– Én mindig éhes vagyok.

S tovább csámcsogott.

A diák visszahajolt a karjára, s a holdra bámult. A hold narancsszínű fénnyel emelkedett föl keleten, a sátorok fölött. Egy őr feje valami harminclépésnyire tőlük félig elfödte a holdat. Olyan volt, mint valami nagy süvegű püspökárnyék, s mintha a kezében álló dárda a holdnak a nyele volna.

– Ne aludj – szólt halkan Hajván —, valamit mondanék.

– Ráérünk holnap is.

– Nem. Még ma szeretném.

– Hát csak hamar.

– Várjunk kissé. Majd ha a hold jobban világít.

A téren, ahova be voltak kerítve, egyfelől mozgolódás támadt, s az őrök fegyveres árnyékából, öt másik árnyék vált elő.

Új rabok voltak. Öt férfi meg egy nő.

– Eresszenek engem a szultán elé! – kiabált magyarul, vastag medvehangon az egyik. – Én nem vagyok német! Német a kutya! Engem nem szabad bántani. A török most nem ellensége a magyarnak. Hogy mertek engem bántani?

Azonban a katonák nem értették a szavát. Ha megállt, továbbtaszították.

Gergelyék mellett akkora tisztás volt, amekkora helyen egy szekér megfordulhat. Oda telepítették a rabokat.

A magyar látta, hogy senki se hallgat a szavára, hát csak magának káromkodott.

– Istene ne legyen a disznó pogányának, még azt mondja, hogy a magyarok barátja. Barátja ám a fészkes fenének, de nem a magyarnak!

Kis szünet után folytatta:

– Az is bolond volt, aki először hitt nekik; az is, aki behívta őket! Hogy süllyedjenek el avval a zsivány császárukkal együtt!

A nőt ezalatt elvitték közülük az ágyúvontató ökrök és bivalyok felé. A többi négy férfi szótlanul ült a gyöpön. Német katonák voltak. Az egyiknek bádogpáncél fénylett a mellén. A fején nem volt semmi, csak az összekuszált, nagy haja.

Gergely odafordult a magyarhoz.

– Ugye – kérdezte —, ezek a németek Buda alól szöktek?

– Bizonyosan – felelte a magyar. – Én csak itt kerültem velük össze a szőlőben.

Akkor látta Gergely, hogy a vastag hangú magyar sovány kis, körszakállas ember, s hogy ingujjban ül a többi között.

– Miért estek rabságba? – kérdezte Gergely tovább.

– Én azért, mert egy pincébe rejtőztem. Lehet, hogy kémnek gondolnak a bolondok. Kém az ördög! Becsületes varga vagyok én. Örülök, ha nem látok törököt, nemhogy utánuk járnék.

– Budáról jött talán?

– Onnan hát. De bár otthon maradtam volna.

– Ismeri ott az öreg Ceceyt?

– A falábút? Hogyne ösmerném.

– Mit csinál az öreg?

– Mit csinál? Verekszik.

– Verekszik?

– De az ám! Lóra köttette magát, aztán kirohant Bálint úrral a németekre.

– De hiszen annak csak fél keze van!

– Mégis ráment az a németre. Mikor visszatértek, láttam őket. Bálint úr maga mellé vette, úgy vitte el a királynéhoz.

– Török Bálint?

– Az. Hej, fene sárkánytejen nőtt ember az is! Mindennap vállig véresen tért vissza a csatából.

– Aztán nem esett baja az öregnek?

– Dehogynem – felelte a varga nevetve —, levágták a fából való kezét a csatában.

– A lányát ismeri-e? – kérdezte félénken a diák.

– Hogyne ösmerném. Én varrtam neki egy pár cipellőt ezelőtt két héttel. Sárga karmazsinból valót, arannyal cafrangolt, szép alacsony szárút. Ilyet viselnek most az úri kisasszonyok; már aki teheti.

– Ugye, szép leány?

A varga vállat vont.

– Takaros.

Egy percre elhallgatott, és meghúzta a bajuszát.

– Istene ne legyen a pogányának – mondotta egyszerre hangot változtatva —, csak visszaadják tán a mentémet!

– Mikor jött el Budáról? – faggatta tovább a diák.

– Ezelőtt három nappal szöktem. De bár ne szöktem volna! Ennél rosszabb sorom nem lett volna. Ámbátor kutya a török. Nándorfejérvárnál is azt fogadta, hogy nem lesz bántódása senkinek, mégis felkoncolták az egész vár népét, igaz-e?

– Csak nem gondolja tán, hogy Buda török kézbe kerül?

– Bizonyos.

– Már hogy volna bizonyos?

– A templomban minden éjjel miséznek a török lelkek, már több egy heténél.

– Micsoda? Mit beszél?

– Minden éjfélkor kigyullad a világosság a Boldogasszony templomában, aztán kihallatszik a sok ilallah, ahogy a törökök üvöltik-éneklik az istenüket.

– Nem lehet ez, bátyám!

– De isten-szentuccse igaz. Hát Nándorfejérvárott nem így volt? Ott is így hallatszott a török ének a templomból minden éjszaka, aztán egy hét múlva töröké lett a vár.

– Ez csak afféle babona – szólt Gergely összeborzongva.

– Már akármi, de én magam is láttam, hallottam. Különben nem jöttem volna ki a várból.

– Hát ezért szökött meg!

– Persze hogy ezért. A családomat még a német viaskodás előtt elküldtem Sopronba, az öreganyjukhoz. Én magam nem mehettem velük, mert jó keresetem volt. A nemesurak, tudhatja az úrfi, mikor Budára jönnek, az az első dolguk, hogy új csizmát szabatnak maguknak. Török Bálint úrnak is csináltam, Werbőczy nagyságos úrnak is én varrtam. Hát még Perényi nagyságos úr!

A csizmadia nem végezhette el, amit mondani akart, mert Hajván megfogta a mellénye gallérjánál, és fölemelte, mint a macskát. Eldobta a diáktól valami tízlépésnyire.

A csizmadia nagyot nyekkenve esett a gyöpre. A helyére Hajván ült le:

– Azt mondtad, hogy tudsz írni-olvasni, hát mutatok neked valamit.

Beletörölte mind a tíz ujját a bugyogójába, és elővonta a hátáról a fehér ökörbőr turbát.

Megint megtörölte az ujját az ökörszőrbe, és a turbából egy csomó összehajtogatott pergamenpapirost vett elő.

– Nézd – azt mondja —, ezt én egy holt dervisnek a csuhája alatt találtam. A dervist valami seb ölte meg. A derekán volt a seb. Vagy átszúrták, vagy átlőtték. De az mindegy. Pénz is volt nála: harminchat arany. Az is itt van a tarsolyomban. Hát ha te megmondod, hogy mik ezek az írások, akkor két arany a tiéd. Ha pedig nem mondod meg, akkor úgy ütlek kupán, hogy megdöglesz.

A hold erősen világított. Körülöttük mindenki aludt. A csizmadia is összekucorodott a gyepen, és iparkodott vigasztalást találni az álomban.

A diák kibontotta a papiroscsomót. Tenyérnyi nagyságú lapok voltak, s mindenféle négy-, öt— és hatszögletes rajzok a lapokon.

– Nem látok jól – szólott a diák. – A hold nem elég világosság az ilyen apró írás elolvasásához.

A török fölkelt, és karnyi vastag, lángoló ágat hozott a tűztől. Tartotta.

A diák nézte az írást meg a rajzokat figyelmesen és komoran. A tűz meleget langallt az arcára, de ő alig érezte.

Egyszer aztán fölemelte a fejét.

– Mutattad már valakinek ezeket az írásokat?

– Mutatni mutattam, de olvasni nem tudták.

A fa lángja ellobbant. A török letette.

– Nekem a te pénzed nem kell – folytatta a diák. – Az öklödtől sem félek. Mert én a szultán rabja vagyok: ha megütsz engem, a szultánnak számolsz érte. Hanem ha te azt kívánod, hogy megfejtsem ezt az írást, én is kívánhatok tőled valamit.

– Mit?

– Ez az írás neked sokat ér, mert egy szent dervistől való. Ezer szerencséd, hogy nekem mutattad meg, mert minden török elvenné tőled. Hanem én csak azzal a feltétellel magyarázom meg, ha te elmégy ahhoz a paphoz, aki ma délben a robbanást csinálta, vagy ha nem ő csinálta, ott találták.

– Bizonyosan ő csinálta.

– Hát mindegy. Megnézed, hogy él-e vagy meghalt.

A török az álla hegyét fogta, s gondolkodva nézett Gergelyre.

– Én addig, míg odajársz, átvizsgálom a papirosaidat – biztatta tovább a diák. – Most már nem kell a láng se. A hold eléggé világít.

S újra belemélyedt a rajzok szemlélésébe.

A rajzok magyarországi várak rajzai voltak. Ónnal készültek. Itt-ott törlés. Egy X alakú és egy O alakú jegy az egyik rajzon szembetűnő. A lap alján magyarázatul latin nyelven: X a vár leggyöngébb része, O az aknaásásra alkalmas hely. Néhol ez az O jegy nyíl alakú vonallal volt megtoldva, néhol hiányzott is.

A diák elkeseredetten rázta a fejét. Valami kém rajzai voltak a kezében. Több mint harminc magyarországi várnak a rajza.

Mit tegyen?

Ellopja?

Az lehetetlen.

Elégesse?

A török megfojtja érte.

Az izgalomtól sápadtan tartotta a kezében a papirost. Aztán a mellénye zsebébe nyúlt, és egy darabka ónt vett elő. Kitörülte minden rajzon a X-et meg az O-t is, és ugyanolyan vonással más helyre jegyezte.

Ez volt minden, amit tehetett.

Hogy a török még oda volt, az utolsó rajzot sokáig tartotta a kezében. Eger várát ábrázolta az, egy minden lábán csonka béka alakjában. Azért ragadta meg a figyelmét, mert négy föld alatti utat látott rajta, s az utak között termeket és egy négyszögletes vízmedencét. Milyen különös építmény! Mintha, akik építették, arra is számítottak volna, hogy a föld alatt folytatják a harcot, s ha ott nem sikerül, négy úton négyfelé menekülnek a várból, míg az üldözők belepusztulnak a medencébe.

Felpillantott, hogy jön-e a török.

Jött. Magas, óriás árnyékként közeledett az ágyúk mellett.

Gergely gyorsan golyóvá morzsolta azt az egy rajzot, és a mellénye zsebébe dugta. A zseben lyukat szakított az ujjával, s oda bocsátotta le. Azután újra a térdére kiterjesztett rajzok fölé hajolt.

– A pap él még – szólt lekuporodva a török —, de azt mondják, nem éri meg a reggelt.

– Láttad?

– Láttam. Minden orvos ott ül a sátor körül. A pap meg felpárnázott ágyon fekszik, és úgy hörög, mint a hasba szúrt ló.

Gergely a szemére takarta a kezét.

– Te cinkosa vagy! – szólt a török megrándulva.

– És ha az vagyok? A szerencséd a markomban van.

A török pislogott: egyszerre megjámborult.

– Szerencsével jár ez a papiros?

– Nem a papiros, hanem a titka. De csak töröknek.

S visszanyújtotta a papirost.

– Hát beszélj – szólt mély hangú suttogással az óriás. – Megtettem, amit kívántál.

– De ki is kell engem szabadítanod.

– Hohó! – mordult el a török.

– Ez a titok neked többet ér.

– Megtudom mástól.

– Török elveszi tőled. Keresztény? Mikor akadsz megint olyan keresztényre, aki ért latinul, törökül egyaránt, s akinek te olyasmivel szolgálhatsz, hogy neked viszonzásul megnyitja a szerencséd lakatját?

A török nyakon ragadta a diákot.

– Megfojtalak, ha meg nem mondod!

– Kikiáltom, hogy nálad egy szent áldása van.

Többet nem mondhatott. A török ujjai vaskapcsokként szorultak a nyakára.

A lélegzete elfulladt.

Azonban a török nem akarta megfojtani. Mi haszna lenne abból?

Ha megfojtja a diákot, megfojtja vele talán a maga szerencséjét is. És Hajván nem azért indult a hadba, hogy beveresse a fejét. Úr akart lenni, mint minden közkatona.

Ujjai eltágultak a diák nyakán.

– Hát jó – szólt komoran —, agyonüthetlek akkor is, ha bajba keversz. Hogyan gondolod, hogy kiszabadítsalak?

A diák nem bírt azonnal felelni. Levegőzni kellett a szorítás után.

– Legelőször is – szólott lihegve – lefűrészeled a lábamról a bilincset.

Az óriás megvetően mosolygott. Körülnézett, s nagy, vörös kezét lenyújtotta az egyik bilincsért. Kettőt roppantott rajta. A bilincs halk csörrenéssel omlott a fű közé.

– Azután? – kérdezte tovább kíváncsi szemmel.

– Szerzel nekem egy szpáhisüveget, szpáhiköpönyeget.

– Az már bajos.

– Valamelyik alvóról leveszed.

A török a nyakát vakarta.

– Ez még nem minden – folytatta a diák. – Lovat is kell szerezned; meg valami fegyvert. Akármi fegyvert, nem bánom.

– Ha egyéb nem lesz, megkapod az egyik handzsáromat.

– Elfogadom.

A török körülnézett. Mindenfelé alvók, csak az őrök tűntek fel imitt-amott, amint nesztelen árnyékokként jártak föl és alá.

A hosszú nyakú valami húszlépésnyire állott. A lándzsája le volt szúrva a földbe. Arra támaszkodott.

– Várj – szólt az óriás.

Fölkelt, és elcammogott kelet felé. Eltűnt a sátorok között.