Читать книгу Egri csillagok - Gardonyi Geza - Страница 24

Beesteledett. Az égen feltünedeztek a csillagok. Ahogy az út dombra kanyarodott, a mezőség sötétje is mintha egy darab ég volna: vörös csillagokkal behintett ég, amelyből a keleti szélen öt nagy vörös csillag ragyog ki a többi közül.

– Megérkeztünk – szólt az óriás.

De még negyedórát is mentek kiszáradt legelőkön, dombokon, tarlókon át.

Minden csapat megtalálta keresés nélkül a maga helyét, és minden ember a maga sátorát. A vörös csillagok tábori tüzek, amelyek mellett hagymaillatú birkahús gőzölög. Az öt nagy vörös csillag a szultán tornyos sátora előtt égő nagy viaszfáklya; az ötödik a nagy holdas aranygolyó a sátor tetején, amint a fáklyák fényében tündöklik.

Egy napraforgós föld végén a topcsi basi kétszer belefújt a sípjába. Megállottak.

A sátorok azon a helyen U alakban voltak fölállítva. A rabokat annak az U-nak az ölébe kísérték be.

Az óriás a napraforgók felé szagolt, és bement böngészni. A diák a fűre rogyott.

A katonák jöttek-mentek, zsivajogtak körülöttük. Némelyek a málháikat bontogatták, mások az üst körül tolongtak. Csupa kevergés, nyüzsgés volt a tábor.

Gergely Tulipánt kereste, de csak egy pillanatra láthatta, amint egy janicsár beszélt hozzá. Tulipán a vállát vonogatta, azután elment a janicsárral egy céklaszínű sátor mellett. Bizonyosan helyet jelöltek neki a janicsárok között valamelyik sátorban.

De mi lesz, ha Tulipánnak csupán csak azért kellett elmennie, mert ott akart őrködni a rabok mellett! Hiszen akkor nem térhet vissza; akkor mind a ketten rabok maradnak!

Ez a gondolat jegesen csúszott a hátán végig.

Valamennyi addig volt őrt felváltották. A táborverő katonák váltották fel őket. Csupa ismeretlen ember, akik ővele semmit se törődnek.

A táborban már akkor a vízhordó tevék is megjelentek.

– Szúdzsi! Szúdzsi! – hangzott mindenfelől a vízhordók kiáltozása.

És a katonák cserépedényekből, kürtökből, sapkákból, ónpoharakból itták a Duna-vizet.

Gergely is szomjas volt.

Behorpasztotta a posztósüvege tetejét, és odatartotta a tevés török tömlője alá.

A víz langyos volt, és nem is tiszta, de azért mohón ivott. Aztán a gyerekre gondolt, aki az egész úton vízért sírt. Körülnézett. Látta az ágyúk egy részét a homályban. A mellettük legelésző bivalyokat is látta. Az ágyúk mellett topcsik ültek és hevertek. A gyereket nem látta.

Megitta hát a maradék vizet is, és a süvegét kisuhintotta. Visszatette a fejére.

– Ennél jobbat iszunk otthon, igaz-e? – szólt az új őrhöz, egy hosszú nyakú, csupasz képű aszabhoz.

Barátságra akarta talán hangolni maga iránt.

– Hallgass, és dögölj le! – ordított az rá feleletül.

S egyet rántott a dzsidáján, és tovább járta a maga útját a rabok mellett.

Gergely kezdett rútul érezkedni a bilincsekben.

Szinte megörült, mikor Jumurdzsákot pillantotta meg. A váltakozó őröket rendezte, s kivont kard volt a kezében.

– Jumurdzsák! – kiáltott rája, mint ahogy valaki a régi ismerőseit üdvözli.

Mert az elhagyatottság kínos érzésétől akart szabadulni.

A török visszapillantott: honnan szólítják? A rabok csoportjából? Csodálkozóan pillogott Gergelyre.

– Ki vagy te?

A fiú fölkelt.

– Rab vagyok – felelte immár szűkellődve. – Csak azt akarom kérdezni, hogy izé… hogy van, hogy maga él?

– Mért ne élnék? – felelte vállat vonva a török. – Hát miért ne élnék?

Ahogy a kardját hüvelybe tette, látni lehetett, hogy a bal keze el van nyomorodva. Úgy álltak az ujjai, mintha egy csipet sót vett volna fel valamikor, s az ujjait nem bírta volna többé szétmozdítani.

– Azt hallottam, hogy magát fölakasztották.

– Engem?

– Magát bizony. Ezelőtt kilenc esztendővel, egy pap a Mecsek erdejében.

A török a pap szóra még kerekebbre nyitotta a szemét.

– Hol van az a pap? Mit tudsz róla? Hol lakik?

És mellen ragadta a diákot.

– Tán rosszat akar vele? – hebegte a diák.

– Dehogy akarok – felelte a török enyhültebb hangon —, inkább meg akarom neki köszönni, hogy nem bántott.

És a diáknak a vállára tette a kezét, mintha azt az előbbi mozdulatot is a barátság jelének akarná érteni.

– Hát akkor nem köszönte meg? – kérdezte Gergely.

– A dolog olyan hirtelen történt – felelte Jumurdzsák a kezét terjegetve —, nem is gondoltam rá, hogy megköszönjem. Azt hittem, tréfál.

– Hát ő ahelyett, hogy felakasztotta volna magát, elbocsátotta?

– El, keresztényileg. Én ezt akkor nem értettem. Azóta hallottam, hogy a keresztény hit szerint meg lehet az ellenségnek bocsátani.

– Hát jót akar vele tenni?

– Azt. Nem szeretek tartozni se pénzzel, se jósággal.

– Hát a pap is itt van – szólt bizalommal a diák.

– Itt? A táborban?

– Itt ám. Ő a szultán foglya. Azzal vádolják, hogy azt a robbanást a Mecseken ő követte el.

Jumurdzsák visszatántorodott. A szeme úgy karikázott, mint a kígyóé, amelyik prédára emelkedik.

– Honnan ismered te a papot?

– Ott lakunk egymás közelében – felelte a diák óvatosan.

– Nem mutatott neked a pap egy gyűrűt?

– Lehet, hogy mutatott.

– Egy török gyűrűt. Hold van rajta meg csillagok.

A diák a fejét rázta.

– Lehet, hogy másnak mutatott efféléket, nekem nem.

És a zsebébe dugta a kezét.

Jumurdzsák megvakarta a tarkóját. A nagy strucctoll ide-oda lengett a süvegén. Megfordult és ellépett.

Az őrök sorjában köszöntek neki. Később már csak az őrök dárdájának a mozgása mutatta, merre megy.

Gergely ismét magára maradt. Visszaült a gyöpre. A raboknak egy üstben levest hoztak, és hozzá otromba fakanalakat. A török, aki hozta, ott állt, míg ettek, s hogy egy rab susogva hozzászólt egy másikhoz, azt a rabot a török felrúgta.

A levesbe Gergely is belekóstolt. Lisztes leves volt, sótalan, zsírtalan. Reggel és este az a tábori rabok eledele. Hallott róla Gergely nemegyszer.

Letette a kanalat, és elfordult az evőktől. Lefeküdt a fűbe. A rabok is lassanként abbahagyták az evést, és lefeküdtek, el is aludtak.

Csak Gergely nem aludt. A szeme olykor könnyel telt meg, s a könny lecsordult az orcáján.

A hold egy kopjányira állt már az ég alján, és megvilágította a sátorok aranyos és lófarkas gombjait, a dzsidák hegyét és az ágyúkat.

A hosszú nyakú őr valahányszor elsétált mellette, mindig reápillantott.

Gergelyt bántották a pillantásai. Szinte megkönnyebbülten lélegzett, mikor az óriás török nagy, vállas alakját pillantotta meg újból, ahogy hozzájuk közeledett.

Egy tányér napraforgót rágott; úgy, mint ahogy a disznó rág. Ő nem volt őr, se rendes katona: lődöröghetett, ahol neki tetszett.

– Mind letördelték a táborverők előlünk – panaszkodott a hosszú nyakúnak. – Alig hogy ezt az egy tányért találtam.

– Vagy a hitetlenek takarították el – felelte az mogorván. – Mert olyan ez a nép, hogy ha megneszeli a törököt, mindent betakarít éretlenül is.

S tovább sétált a rabok körül.

Az óriás leette a szemet a napraforgóról, aztán a csutkájába harapott. Kiköpte.

– Te nem kapsz enni? – kérdezte Gergely.

– Kapok – felelte a török —, de előbb a janicsároknak adnak. Én most vagyok hadban először.

– Azelőtt mi voltál?

– Csordás. Elefántcsordás. Teheránban.

– Mi a neved?

– Hasszán.

Egy másik janicsár ült mellettük a fűben. A markában főtt gerincdarabot tartott. Bicskával faragta róla a húst. Az is megszólalt:

– Mi csak úgy hívjuk, hogy Hajván. Mert marha.

– Miért volna marha? – kérdezte a diák.

– Azért – felelte a janicsár, a csontot a háta mögé dobva —, mert mindig azt álmodja, hogy ő a janicsárbasa.