Читать книгу Népdalok és mondák (1. kötet) - Erdélyi János - Страница 174

Szerencsés jó estvét adjon az ur isten

Kegyelmeteknek, mind közönségesen.

Valakik ez házba begyülekeztetek,

Kivánom, az urtól áldottak legyetek.

Halljon szót, valaki itten jelen vagyon,

Hogy gombóczczal még ma ne hajgáljon agyon.

De násznagy uramat kérem igen nagyon,

Hogy én beszédemnek ma itt helyet adjon.

Látom emberséges összegyüléseket,

Férfiak s asszonyok telepedéseket,

Ifjak, szűz virágok elérkezéseket,

Nem tom mire vélni e végezéseket.

De a mi még nagyobb, vőlegényt is látok,

Menyasszonyt mellette magam is ohajtok;

Kivánom, hogy soha ne szállhasson rátok,

Isten és embertől, semmi nemü átok.

Vőlegény, menyasszony, rólatok beszélek,

Nehezteléstektől csakhogy igen félek,

De mivel rólatok minden jót igérek,

A félelmes sziven mégis mást cserélek.

Szólok vagy csak hármat a szent házasságról,

A páros életben való boldogságról,

Azután az ágas bogas sógorságról,

Vagy ha várakoztok, a szent komaságról.

Ádámot az isten mikor teremtette,

Az egész világon őtet urrá tette,

De mégis unalmas volt egész élete,

Mert egyedül élni épen nem szerete.

Ezt látván az isten, tehát azt mondotta,

Segítőt rendelek, a ki vigasztalja,

Az embernek, és igy őtet elaltatta,

Addig, mig Ádámból az Évát formálta.

E szerint az isten akarata meglett,

Mert az Ádám mellett szép menyecske termett.

Bezzeg meglett akkor minden öröm mindjárt,

Nem láttam, de talán rókatánczot is járt.

Ezzel későn, korán, mindig vele tartott,

Vele nyájaskodott és vele mulatott,

Mert illy hozzávalót e földön nem talált,

Ezzel evett, ivott, és még vele is hált.

Elsőben is tehát ezt mondom ti néktek,

Előttetek légyen, a mit ma tettetek.

A jó isten, a ki igy rendelt bennetek,

Áldja, boldogítsa egész életetek.

Mert, a kinek hív segítő társa nincsen,

Nincs, ki bajaiban reája tekintsen,

Nincs, ki bús sorsában rá nyugalmat hintsen,

Nincs, ki igy biztassa: ne félj, édes kincsem!

No valamint Ádám, ti is hát, uj párok!

Holtig sziveteket egymásban tartsátok,

És egymást igazán, hiven szeressétek,

Hogyha fáztok, egymást megmelegítsétek.

Igy lesznek rajtatok az ur áldásai,

Igy lesztek majd egykor mennyország fiai;

Igy lesz nyugodt, csendes lelkisméretetek,

Melly által egymásnak holtig örülhettek.

Egymás erejével dolgotok tegyétek,

Hogyha elvégzétek, egymást öleljétek.

Nektek lesz igy legjobb, ha igy cselekesztek,

Mert csak igy lesz boldog egész életetek.

Igaz szeretettel a szép békeséget,

Tartsátok fenn holtig, a szép egyességet.

Mert a békeséggel jobb a száraz étek,

Mint a sok kincs között, ha veszekednétek.

Mert van ám sok, a ki ördöggel viteti,

Ha nagyon nem, lassan tüzessel ütteti,

Halálát eszközli, nincs nyugta egy óra;

Ez aztán nem egyéb, mint isten ostora.

Becsüljük a jókat, méltó is becsülni,

Ki a józan életpálczán meg tud ülni;

Kik között az egymást szeretés virágzik,

Az illy pár akármilly időben nem fázik.

Ezt kivánom én is, hogy igy élhessetek,

Kegyes gyermekeket hogy növelhessetek;

Bor, buza, szalonna űzi a szükséget,

Házatokból e nagy földi ellenséget.

Csak ugy lesz rajtatok az isten áldása,

Ha egymásban lészen sziveteknek mása;

Igy lesz házatokban – akárki meglássa,

Bor, buza, békeség, kukoriczakása.

Forgács, mogyorófánk, laska levesestől:

Ötvenöt pityerfej, vakand mindenestől,

Pókaláb, saláta, szinte hogyan gőzöl.

Bokrétás szarkaláb, tejfeles buborka,

Hát a sok vajrénye, mind tarka tyuk tojta;

Három fontos gombócz kilencz vasfazékba,

Harminczhárom asszony másnap azt forgatja.

Ezekután lészen gesztenye, turbula,

Vadalmával együtt czitrom, netrebula,

Timsó- bors- szegfűvel teli iskátula;

Ki ezekből eszik: tudom nem lesz baja.

De ez még mind semmi, hátra az örege,

Most pirul a nyárson hetvenhét czinege,

Édesen fundálva kétszáz verebgége;

Hát a sok kicsinált, becsinált csemege?

Hámozott kurumpli lészen a konfektek,

Szent János kenyere, uri tök és retek;

Mindjárt ételt hozok, ha nem haragusztok,

De ha haragusztok: mindent máshá hordok.