Читать книгу Népdalok és mondák (1. kötet) - Erdélyi János - Страница 38

Bolondság volt nádhoz bizni,

Melly fel szokott szépen nőni,

De mihelyt a szél kezd fújni,

Minden felé kezd hajolni.

Én is biztam egy nádszálhoz,

Ki elhagyott, hajlott máshoz;

Kiért immár halálomhoz,

Közel vagyok végórámhoz.

Én te reád nem haragszom,

Óh én kedves virágszálom!

Noha tőled meg kell válnom,

Okát én ennek nem tudom.

Fekete gyászban jár szivem,

Nékem sincs már semmi kedvem.

Hogy elhagyott szép szerelmem,

Akkor én nagy búba estem.

A mit szivem nem remélett,

Most szerencse abba ejtett,

Kiben szivem dicsekedett,

Tőlem elidegenedett.

Illy kedves jóakarómat,

Szépen szóló galambomat,

Ki megcsókolá orczámat,

Elszalasztám madaramat.

De már bárcsak valahára

Repülnél az ablakomra,

Tudom, sokszor galambmódra,

Csókot adtam ajakidra.

Siratnálak, hogyha szánnál,

Megfognálak, ha megvárnál.

Eddig, szívem, enyim voltál,

Nyugszik szived immár másnál.

Nem szólhatok, csak hallgatok,

Mert azzal nem használhatok.

Másoknak példát adhatok;

Kérlek, rólam tanuljatok.