Читать книгу Az apró gentry és a nép - Mikszath Kalman - Страница 11

Az is csak valami s ha beelégszik vele, a ki élvezte, megéri neki az igazat.

De menjünk bele a meritumba. Vajjon van-e, a ki ne hallotta volna már ezt a nevet: Fábri? Mert ismertebb név az a tótok előtt, mint a Hannibálé, vagy az I. Napoleoné.

Fábri volt az ötvenes években a tótok közlekedésügyi minisztere.

Ugyanis ő neki volt egy nagy gyékényes szekere, mely minden hónapban közlekedett egyszer Pest és a Szepesség közt s a mennyi Pestre menendő és Pestről jövendő utas meggyülemlett egy hónap alatt, azt mind egyszerre vitte, hozta tekintet nélkül a mennyiségre; olyan volt az a tót szekér, mint a Hatvani professzor bűvös szobája, mely tetszés szerint tágult ki in infinitum.

Mundus se expedit. A nagy Fábri meghalt, de a nagy tótszekér megmaradt, lévén ez örökkévaló. Most is ott pillantottuk meg Rétság fölött, két mokány hegyi ló huzta s mintegy husz ember ült rajta egymás tetejébe, ládákon, batyukon és párnákon. Hogart ecsetére méltó kép.

A kik a kocsira fel nem fértek (azok is voltak vagy huszan) ott kutyagoltak a kocsi mellett, két oldalról, vidám dalokat zengedezve:

A lovak oda se hederitettek a nótának s monoton lépésekben melancholikus ábrándokban merülve mozgatták a lábaikat nagy kelletlenül.

A következő dombnál azok, kik eddig a kocsin hemperegtek és fogódzkodtak, leszálltak pihenni, a gyalogosok pedig fölkapaszkodának, a mi nekik körülbelül olyanforma mulatság volt, mint mikor a quadrilleben felváltják egymást urak és hölgyek.

Mert tulajdonképen borzasztó utazás volt ez. Az utasoknak még jobb a gyaloglás mint ha a kocsin ülnek. Sőt datur tertium is. Némely helyeken maguknak kellett tolni és huzni a roppant megrakott szekeret.

Hanem azért ők mégis azt képzelték, hogy kényelmesen utaznak s szivesen fizettek Pestről Liptó-Szt-Miklósig fejenkint néhány forintot a szekeresnek, hogy a jármüve mellett ballaghassanak s azt vontatni segitsék a két életunt állatnak.

Ilyesmire is csak a tót fantázia képes, meg a birka türelem és a mindennel való megelégedés.

Nem! Ezek sohase fognak revolucziót csinálni ellenünk!

– Mikor érnek be Szent-Miklósra? – kérdém tőlük.

– A jövő héten – válaszolák. – Vegyék fel az urak egy darabkán a feleségeinket a hintóra!

Utitársam mondá, szeretne lerajzolni egy-két tót arczot, minélfogva késznek nyilatkoztam teljesíteni kivánságukat.

– Válaszszák ki maguk közül a három legszebb leányt, azokat elviszszük Vadkertig.

Nagy zsibongás-nyihogás keletkezett a vászonnép között s csodálatos, csakhamar megállapodás történt a legszebbek iránt, kik aztán mint a vadmacskák egyszerre három oldalról is fölkusztak kocsinkra.

Csinos arczok voltak, délczeg, sugár termetek, valóságos öröm volt velük lenni. Ugy néztek ki, mintha Pestre mennének s szinte nehéz volt elhinni, hogy onnan jönnek.

Pestről? Ilyen üdén, ilyen elevenen?

– Lehetetlen! Igazán Pestről jönnek?

Hanka, Panka, Anka, a fejeikkel bólingattak és semmi különöst nem találtak abban, hogy a piros rózsát ott le nem szakasztják.

Mert másnak nyilik az… ott, ott…

Kék szemük révedezve járt a messze távolból kéklő hegyeken. Arra fekszik valahol Mikulás, a kedves édes Mikulás.

– Az csak a szép város, édes uram! – mondák… Pedig igazán Pestről jöttek.