Читать книгу Az apró gentry és a nép - Mikszath Kalman - Страница 4

SZIVES házigazdám beküldte értem a kocsiját a vasúti állomásra és a sógora is velem jött. Az magyarázta, mutogatta a mi nevezetességet a vidék nyujtott: a kótaji szép asszonyokat, meddig terjed a nyirség, honnan kezdődik ismét az alföld, mi az a nagy halom ott balra? Hát ott bizony jó Szabolcs vezér aluszsza örökálmát.

Ezalatt a négy ló sebesen vitte a kis szekeret a küllőket csapdosó homokban, s a magyaros arczu kocsis vigan pattogott hosszú ostorával.

– De jó kocsis ábrázat! szóltam utitársamnak.

– Ritka becsületes ember a János. Rá merném bizni a lelki üdvösségemet. Maga a megtestesült tisztesség ez az ember. Huszonnyolcz esztendeje van már a családomnál.

– Huszonnyolcz esztendeje! mondám csodálkozva. Ez maga elég bizonyitványnak. És szakadatlanul önöknél van?

– Csupán egy kis megszakitással: a mig Munkácson ült.

– Mit csinált Munkácson?

– Ült. De csak négy esztendeig. Kijártuk neki a kegyelmet.

Azután miért került oda?

– Emberölésért.

Egészen elsötétedett az ábrázatom. Kisérőm észrevette és sietett elmondani a többit.

– János a legjobb szivű ember. Valóságos bárány. De a bor ördöggé teszi. Megesett rajta a szerencsétlenség. Korcsmai verekedés közben csapta halántékon Nagy-Bajmóczi Gábort…

Erre a névre visszafordult János és mennyei derültséggel tette hozzá:

– Pedig ugy szerettem, tekintetes uram, mint a tulajdon testvéremet. De hát ő volt a hibás, kötekedett velem.

Otthon aztán a háziasszony mutogatott meg mindent. Kedves csevegő. Pompásan pointirozza megjegyzéseit. S annyi mindenfélét tud elmondani a virágjairól s oly szellemesen, hogy el lehetne hallgatni egész nap.

– No nézze meg ezt a czifra sást. Mekkora bokor, s mégis a hány fűszál, mindenik más mustra, egyik se hasonlit a másikhoz.

– Csodálatos. Én ezt még eddig nem vettem észre. Pedig megforditja theoriámat az emberekről.

Az emberek közt épen a czifrák mind egymás képére ütnek.

– Ne bölcselkedjék… Nézze meg inkább a dinnyéimet.

– Az ám. Igen szépek. Ügyes kertésze lehet.

– Az egy csodaember, uram… Ritka becsületes férfi… több, nagy jellem. Ugy tiszteljük, mintha a familiához tartoznék. Gyerekkora óta van nálunk. Itt nőtt fel, az apám házasitotta, meg… bár ne házasitotta volna.

– Miért, talán rossz felesége van?

– Igen, szólt elsötétülő arczczal. Olyan rossz volt, hogy megölte.

– Micsoda? Megölte feleségét?

– Meg – mert az meggyalázta őt. Megölte, aztán megsiratta a börtönben. Még most is gyakran elvonul a nyárfák alá, a hol azelőtt együtt ültek s hangos sirása betölti az egész parkot s elhallgattatja az éneklő madarakat, nagy darabon. Oh, ritka jó sziv az öreg «Pali bácsi».

– De asszonyom… útközben azt hallottam, hogy a kocsis is gyilkos volt.

– Oh, a kocsis? Azt ne bántsa ön. A kocsis is nagyon becsületes ember.

– Meghiszem… de mégis nagyon különös, asszonyom, hogy itt minden becsületes ember a gyilkosságon kezdi.

Háziasszonyom mosolygott.

– Persze, hogy furcsa… s ha ön most külföldi ujságiró lenne, képzelem, milyen borzasztó czikket irna a magyarokról, a hol a gyilkosság, mint különös virtus, a közbecsüléshez vezet. Mig ellenben, mint magyar ember…

– Mint magyar ember, igen is meg tudom érteni ezt a dolgot. Vannak, lehetnek gyilkosok, a kik becsületes emberek, a kiket még szeretni is lehet.

Azután az ebédnél tovább szőttem a háziurral ezt a themát.

– Mégis szép dolog az, hogy olyan soká szolgálnak itt önnél a cselédek. Semmi se dicséri oly nagyon a gazdát mint ez!

– Nem mindig a gazdát uram. Higyje meg, hogy többnyire a cselédet. Legalább az én embereim mind talpig jóravalók. Husz év óta egyetlen gazember akadt csak köztük, a kit el kellett csapnom.

– Hát ez ugyan mit vétett?

– Sok galibát csinált. Mindig árulkodott a többire.

No ezen csodálkoztam volna még csak aztán, ha német lettem volna.

De nem vagyok német, hát belenyugodtam könnyüszerrel a világnak ebbe a sorjába.

Mikor másnap elhagytam a kedves családot ujra ott ült az egyik gyilkos nyájas arczczal a bakon, a másik gyilkos pedig egy kis virágcsokrot szaggatott számomra… s a mint letépett egy-egy rózsát, gyöngéden, részvéttel nézett rá, mintha sajnálná, hogy le kell szakitani a tövéről… mert talán ki tudja… fáj az vagy a rózsának, vagy a tövének…