Читать книгу Az apró gentry és a nép - Mikszath Kalman - Страница 4
ALFÖLDI EMBEREK
AZ EGYETLEN GAZEMBER
ОглавлениеSZIVES házigazdám beküldte értem a kocsiját a vasúti állomásra és a sógora is velem jött. Az magyarázta, mutogatta a mi nevezetességet a vidék nyujtott: a kótaji szép asszonyokat, meddig terjed a nyirség, honnan kezdődik ismét az alföld, mi az a nagy halom ott balra? Hát ott bizony jó Szabolcs vezér aluszsza örökálmát.
Ezalatt a négy ló sebesen vitte a kis szekeret a küllőket csapdosó homokban, s a magyaros arczu kocsis vigan pattogott hosszú ostorával.
– De jó kocsis ábrázat! szóltam utitársamnak.
– Ritka becsületes ember a János. Rá merném bizni a lelki üdvösségemet. Maga a megtestesült tisztesség ez az ember. Huszonnyolcz esztendeje van már a családomnál.
– Huszonnyolcz esztendeje! mondám csodálkozva. Ez maga elég bizonyitványnak. És szakadatlanul önöknél van?
– Csupán egy kis megszakitással: a mig Munkácson ült.
– Mit csinált Munkácson?
– Ült. De csak négy esztendeig. Kijártuk neki a kegyelmet.
Azután miért került oda?
– Emberölésért.
Egészen elsötétedett az ábrázatom. Kisérőm észrevette és sietett elmondani a többit.
– János a legjobb szivű ember. Valóságos bárány. De a bor ördöggé teszi. Megesett rajta a szerencsétlenség. Korcsmai verekedés közben csapta halántékon Nagy-Bajmóczi Gábort…
Erre a névre visszafordult János és mennyei derültséggel tette hozzá:
– Pedig ugy szerettem, tekintetes uram, mint a tulajdon testvéremet. De hát ő volt a hibás, kötekedett velem.
Otthon aztán a háziasszony mutogatott meg mindent. Kedves csevegő. Pompásan pointirozza megjegyzéseit. S annyi mindenfélét tud elmondani a virágjairól s oly szellemesen, hogy el lehetne hallgatni egész nap.
– No nézze meg ezt a czifra sást. Mekkora bokor, s mégis a hány fűszál, mindenik más mustra, egyik se hasonlit a másikhoz.
– Csodálatos. Én ezt még eddig nem vettem észre. Pedig megforditja theoriámat az emberekről.
Az emberek közt épen a czifrák mind egymás képére ütnek.
– Ne bölcselkedjék… Nézze meg inkább a dinnyéimet.
– Az ám. Igen szépek. Ügyes kertésze lehet.
– Az egy csodaember, uram… Ritka becsületes férfi… több, nagy jellem. Ugy tiszteljük, mintha a familiához tartoznék. Gyerekkora óta van nálunk. Itt nőtt fel, az apám házasitotta, meg… bár ne házasitotta volna.
– Miért, talán rossz felesége van?
– Igen, szólt elsötétülő arczczal. Olyan rossz volt, hogy megölte.
– Micsoda? Megölte feleségét?
– Meg – mert az meggyalázta őt. Megölte, aztán megsiratta a börtönben. Még most is gyakran elvonul a nyárfák alá, a hol azelőtt együtt ültek s hangos sirása betölti az egész parkot s elhallgattatja az éneklő madarakat, nagy darabon. Oh, ritka jó sziv az öreg «Pali bácsi».
– De asszonyom… útközben azt hallottam, hogy a kocsis is gyilkos volt.
– Oh, a kocsis? Azt ne bántsa ön. A kocsis is nagyon becsületes ember.
– Meghiszem… de mégis nagyon különös, asszonyom, hogy itt minden becsületes ember a gyilkosságon kezdi.
Háziasszonyom mosolygott.
– Persze, hogy furcsa… s ha ön most külföldi ujságiró lenne, képzelem, milyen borzasztó czikket irna a magyarokról, a hol a gyilkosság, mint különös virtus, a közbecsüléshez vezet. Mig ellenben, mint magyar ember…
– Mint magyar ember, igen is meg tudom érteni ezt a dolgot. Vannak, lehetnek gyilkosok, a kik becsületes emberek, a kiket még szeretni is lehet.
Azután az ebédnél tovább szőttem a háziurral ezt a themát.
– Mégis szép dolog az, hogy olyan soká szolgálnak itt önnél a cselédek. Semmi se dicséri oly nagyon a gazdát mint ez!
– Nem mindig a gazdát uram. Higyje meg, hogy többnyire a cselédet. Legalább az én embereim mind talpig jóravalók. Husz év óta egyetlen gazember akadt csak köztük, a kit el kellett csapnom.
– Hát ez ugyan mit vétett?
– Sok galibát csinált. Mindig árulkodott a többire.
No ezen csodálkoztam volna még csak aztán, ha német lettem volna.
De nem vagyok német, hát belenyugodtam könnyüszerrel a világnak ebbe a sorjába.
Mikor másnap elhagytam a kedves családot ujra ott ült az egyik gyilkos nyájas arczczal a bakon, a másik gyilkos pedig egy kis virágcsokrot szaggatott számomra… s a mint letépett egy-egy rózsát, gyöngéden, részvéttel nézett rá, mintha sajnálná, hogy le kell szakitani a tövéről… mert talán ki tudja… fáj az vagy a rózsának, vagy a tövének…