Читать книгу Az apró gentry és a nép - Mikszath Kalman - Страница 8

AZ UTÓBBI időkben jó nevet szerzett fiatal illusztrátor, Dörre Tivadarnak volt meg az a kivánsága, hogy ő, ki már nekem annyi palóczot rajzolt ide-oda, lásson egyet egyszer elevenen is.

Elutaztunk. Mondtam neki, hogy csináljon odahaza testamentumot előbb, mert noha nem esik Palóczia a világ végén, itt mégis meg fogja kóstolni azokat az utakat, a melyekről az annálékban meg van irva hogy sarat raknak a sár fölé s nevezik egymás közt «országút»-nak.

Minthogy ez a leirás egyszersmind hasznos kalauza kiván lenni a jámbor olvasónak, kénytelen vagyok kiterjeszkedni a részletekre is. Nevezetesen elindultunk Budapestről este a bécsihajón, mely Váczig vitt bennünket, hol szépen megháltunk a «Csillag» czimü vendéglőben s csodálkozva tapasztaltuk reggelre, hogy a pénzünk több egy forinttal, mint a mennyivel elindultunk.

Mikép lehetséges ez, ha sem nem kártyázik, sem nem lop, sem nem talál pénzt az ember?

A pénz ezen megfiadzását talán a boldog éghajlat okozza! Oh nem! Palóczia sem tündérország ennyire! Ilyen tartomány nem fordul elő talán még a népszinházban sem!

Nagy fejtörés után birtuk csak megfejteni a csodát. Eszünkbe jutott ugyanis, hogy tegnap este a váczi hajóállomásnál fiakkerkocsist fogadtunk, a kinek nem mi adtunk foglalót, hogy pontosan ott legyen reggelre, hanem ő adott nekünk egy forintnyi foglalót, hogy biztos passagieroknak vehessen.

– Hogy hivják? – kérdé tőlem az én piktorom, egészen elmélyedve vonásainak nézésében.

– Én Roth Salamon vagyok.

– Palócz ez? – szólt a piktor halkan, hozzám fordulva.

– Dehogy! Hát nem látja, hogy zsidó?

– Lehetetlen! Soha nem láttam még zsidó kocsist.

– A palóczok kevély hetyke nép, nekik derogál az, hogy pénzért szállítsanak valakit. A zsidó vagy uruk nekik, vagy – szolgájuk…

A ki ösmeri azokat a bérkocsikat, a melyek Váczról Gyarmatra szállítják az embereket, azok már régen szamárnak deklarálták azt a bölcs embert, aki először állitotta fel, hogy «lassan járj, tovább érsz».

Két nyomorult gebe (ezuttal Kesely és Sármány) van befogva egy-egy özönviz előtti batárba, melyről minden földi ékesség lekopott.

A gebék nyakán csengetyű, melynek zörgése idegessé teszi az embert és a feje is okvetetlen megfájul tőle.

– Nem lehetne levenni azt a csengetyüt Salamon? – indítványoztam a kocsisnak.

– Nem lehet kérem alássan, mert az nagy mulatság a lónak. Nagyon megszokják ezek a kedves állatok és szórakoznak vele igy utközben. Olyan az nekik kérem alássan, mint az abrak… mint a vászoncselédnek a muzsika.

A minthogy igaz is. A szt.-katalini állás alatt mikor a Kesely nyakát megrángatta Salamon, leesett a csengetyü-szijról a csatt, minélfogva nem lehetett többé felcsatolni. A Kesely megindult, de nagy zavarba hozta a csengetyü hang hiánya s minden tiz lépésnyire megkötötte magát, hogy ő a herkópáternek sem megy igy gyalog. Salamon végre is kénytelen volt madzaggal kötni oda a büvös kolompot.

– De iszen – mondá – nagy esze van ennek a lónak. Higyje meg teens uram, az embert sokkal könnyebb rászedni.

S miért ne hittem volna, ha ő mondta?