Читать книгу Az apró gentry és a nép - Mikszath Kalman - Страница 2

AZ ALFÖLDÖN utaztunk egy kormánybiztossal s minthogy olyan dologban jártunk, a mely nem türt halasztást (névnapra kellett odaérnünk), kénytelenek voltunk sietni, következéskép nem ültünk vasútra, hanem szekeret fogadtunk Szőregen.

De nem akarok sok szót szaporítani, a dolog magva az, hogy Horgos községben egy zökkenőnél összetört a tengelyünk s az én kormánybiztosom elkezdett éktelenül káromkodni.

Az egyik falusi porta kapujából, mely e vidéken szokásos módon ugy ki volt sujtásozva piros paprika koszorukkal, mint egy ünneplő dolmány, öreg parasztgazda nézte nagy flegmával, mikép ül le egyszerre, megroppanva a szekér hátulja.

Se nem nevetett rajta, se nem csodálkozott, épen csak olyanformán nézte, mint a hogy a felhőket szokás, a mikor mindegy neki akár keletnek mennek, akár nyugotnak.

No már most mit csináljunk? Erre az eshetőségre nem volt az útitársamnak semminemü instructiója a magas kormánytól. A kocsisunk is kétségbe esett, annyi tudomány azonban mégis maradt benne, hogy egy vendégfával helyre lehetne ütni a dolgot, de hol vegyünk egy ilyen póttengelyt?

– Hej földi, – szólítja meg a kormánybiztos a künn ácsorgó parasztot, – mit lehetne itt most csinálni?

Az immel-ámmal közeledett s azután ugy foghegyről kedvetlenül felelte hosszabb gondolkodás után:

– Azt voltaképen tudni nem lehet.

– A kocsisom mondja, hogy egy alkalmas fával föl lehetne csatolni a tengelyt.

– Fel azt, föl lehetne…

– Csak már most volna aztán valahol egy ilyen fa – szólt a kormánybiztos idegesen.

– Hiszen ha volna.

– Nem lehetne keríteni valahol?

– Dehogy lehetne, – mondá a gazda, – pipáját a túlsó oldali agyarába fogva.

– De hát csak van tán kendnek valahol egy husángja, vagy mi? – fakgatta félig ingerülten a kormánybiztos.

– Hát iszen csak van, – szólt lustán s nehány percz mulva előhozta a tengely-támasztéknak valót.

Hanem ez még nem tett boldoggá. A fának semmi hasznát sem vettük erős kötél nélkül, melylyel odaerősítsük a néhai tengely-roncsaihoz.

– Egy kötél kellene még ide gazduram.

– Hja, – mond az fejvakarva. Persze hogy persze.

– Hát azt már most hol vegyünk?

A horgosi ember vállat vont.

– De hol ám? – vélekedék rendithetlen nyugalommal.

– Ejnye, hát nincs a háza táján valami rossz borjukötél, vagy egy kötőfék?

– Akad… de bizony akad – dünnyögé ásítva – s nyomban kihozott egyet az istállóból, aztán látható kedvteléssel nézte a rácz kocsis erőlködését, a mint az végre nyélbe üti a szekeret.

– Most pedig mivel tartoznánk? – kérdi nyájasan a kormánybiztos, midőn ujra elhelyezkedtünk a hátulsó ülésen.

– No ugyan mivel tartoznának? – szólt csodálkozó szemekkel.

– Ejh, hiszen csak értek kendnek valamit azok a tárgyak?

– Nem értek! – Felelte durván.

– Akkor hát menjünk kocsis! Köszönjük szépen a szívességet. Isten áldja meg!

– Jól van jól, – kiáltotta utánunk – hanem azt megmondom, visszahozzák ám fordulókor a kötelemet, meg a fámat.

– Hopho! Megállj kocsis! Hát mit komédiázik akkor kend? – pattant fel a kormánybiztos bosszankodva. – Más uton jövünk vissza. Az ördög jöjjön erre kendnek a fája, meg a kötele végett.

– No, no… kár az emberre törni – szólott csillapítólag. – Hiszen, ha nem erre jönnek, hát persze, hogy vissza se hozhatják! Isten megáldja!

…Ilyen nehezen kapta meg tőle a kormánybiztos a fát, meg a kötelet, én pedig ilyen könnyen a magyar paraszt találó fotografiáját.