Читать книгу Az apró gentry és a nép - Mikszath Kalman - Страница 13

Utközben egy kis faluban ebédeltünk, ugy a hogy lehet. A gyomorhurutról ott nincs fogalma senkinek. A konyha csak vasgyomrokat ösmer. Sertés-karaj, bőrös sertés, sonka, sertéskotlett, sertéspörkölt stb. Ha a szép tehetségü Noé palóczember lett volna, egyéb állatot hihetőleg nem vesz be a bárkába. S az milyen nagy fontosságu aktussá változott volna át a mai napokra! Meg lenne oldva vele a zsidó-kérdés: az orthodoxok nem tudnának mit enni.

A korcsmáros jó kinézésü magyar ember: valóságos szenvedélye a vendéglátás. Ha nincs fizető vendég az «ivó»-ban, hi magának ingyen vendéget. Mert azt mondja, hogy egész életén át részeg emberek között lévén, ezeket ugy megszokta, ugy eltanulta az észjárásukat, hogy a józan emberek iránt bizonyos ideges szánalmat érez s ezek olyan különöseknek, visszataszítóknak látszanak előtte, mintha viaszból volnának, nem is tud velök beszélni. A feleségétől is azért vált el, mert nem ivott. Egy szóval, hogy társasága legyen, minden este praeparál magának néhány embert, akármibe kerül is.

Mialatt e foglalkozása folytán átszürt életnézeteit, Barkó ur előadta, nagyon sajnálkozott, hogy az étlapja nem tetszik. Meg is tudakozta megütközve, milyen országból szakadtunk ide?

– Én magam erre a tájékra való volnék.

Őszülő fejét meg is csóválta s mélyen elgondolkozott.

– Hiszen kérem volna itt, volna ám itt tyukhus is… megis főztük az isten adtát, hanem biz az a szegény szint vallott.

Utitársam nem értette ezt a palóczillustrácziót s már épen rendelni akart a tyukból, midőn megmagyaráztam neki, hogy a tyuk vörössé változott holtteste az a szinvallás, a mellett, hogy nem rendes halállal mult ki.

– Ámbátor – mondá a leves után jóakaratulag – ha épen, épen…

Szórakozottan felvette tányérom mellől a késemet s elkezdé vele a körmeit vagdosni.

– Nini, mit csinál a késemmel korcsmáros ur?

A legtermészetesebb hangon viszonzá:

– Röviditem magamat. Ez a bolond köröm az, a melyik megnő magától, se öntözni nem kell, se megkapálni. Higyjék meg urak, hogy az egész teremtésből csak a köröm van kifundálva okosan… Becsületemre mondom, hogy csak a köröm… De miről is beszéltünk csak?..

– Hogy bár ha épen, épen…

– Aha! Ha mondom épenséggel olyan kákabélüek az urak, iszen foghatok ám én halat is ha szeretik…

– Halat? Bravó! És hol fogja itt a halat?

– Hol? A kertemben a halastóban.

– Hát az is van? kiáltám csodálkozva.

– Már hogy ne volna – mondá Barkó uram öntelten.

No, hanem erre aztán fel is ugrott az én piktorom egyszeribe, mert egyetlen alkalmat sem akart elmulasztani, a hol a természet szépségeiben gyönyörködhetett. Egy halastó a tündér Palóczországban. Elő azzal a vázlat könyvvel, a kufferból!

– Minek az a könyvecske? szólt Barkó ur kifelé indulva.

– Arra, hogy le akarom rajzolni.

– Mit? A halat?

– Dehogy! A halastavat.

– Hát idehozassam? kérdé Barkó ur.

– Mit? A halat?

– Ej dehogy! A halastavat.

– De istenem, miféle halastó lehet az?

Hát az bizony olyan halastó volt, hogy Barkó uram beásott a porhanyós kerti földbe egy három akós hordócskát s abba beleeregetett tavasszal egy csomó hitvány halat, hadd gyarapodjanak, szaporodjanak ott, ha ráérnek, a szentlélek nevében.

S azok meg is nőttek ott unalmukban akkorákra, hogy – mint Barkó uram mondá – ma már az Atlanti tengernek se derogálnának.