Читать книгу Az apró gentry és a nép - Mikszath Kalman - Страница 9
FELFÖLDI EMBEREK
UTAZÁS PALÓCZORSZÁGBAN
2. A palócz-föld flórája
ОглавлениеSzép őszi nap volt a hétfői nap. Aranyos sugarak fénynyel öntötték be a völgyet és a rónákat. A vén Naszály-hegy egészen neki zöldült a mult heti esőzések után s mig nagy darabon velünk futott, hol közeledve, hol távolodva előbukkantak kék ruhában Nógrádvár regés romjai, Drégely is azon az oldalon s balra a távolban ködösen, mint egy karabélycső, a vén Szanda.
De jó volt ezekben lakni valamikor!
Hanem iszen nem a daliás időket keressük most. Az én piktorom oda se nézett a sasfészkeknek!
Többet ért annál egy rozoga kunyhó a rétsági szőlőkben.
– Nini, a Lapaj kunyhója, – kiáltá a piktor lelkesedve. Menjünk oda! Hadd vegyek róla vázlatot.
Leszálltunk s megindultunk a hegyi gyalogúton a kunyhó felé, mely galyakból és vesszőkből volt összetákolva.
Utközben jobbról-balról, ismerős füvek és virágok mozogtak, susogtak harmatosan. A vad komló felfutott a csipkebokrokra s egészen körülfogta a karcsu hajtásokat, mintha szoknyákat varrna belőlük. A fekete bodza, egész nagy táblákat lepett be… mosolygó gyászmezőket csinált.
Még a virágok is milyen egyszerüek itt!
A marmancsok, a tormalevelek, hogy összekeverednek, összebujnak; a bajnokfű kiemelkedik közülök magasra, a farkastej buján szegi be az utakat s még a halványpiros virágu bogáncs is dísz itt.
Oh, kedves virágai a palóczföldnek! A tündérkert se szebb tán, a kelet gyöngyei se bájolóbbak, mint a ti boróka-bogyóitok.
Ez a szőnyeg, a mely az én bölcsőm alá volt terítve, a melyet én annyiszor megtapodtam.
Valami édes csiklandozást érzek a talpamon, ha rátok lépek… vagy hogy talán a szivemben van az…
– Milyen szomoru virágok és füvek! – mondá a piktor.
– No, ugy-e gyönyörűek!
Még egyszer megnézte őket, futólag, lenézőleg.
– Nem találok rajtok semmi különöset. Minden mező ilyen.
Ilyen? Oh, dehogy ilyen! Vagy igaz, a piktorral ők egy cseppet sem törődtek, hagyták elmenni magok közül idegenül.
Valamennyi engem nézett, kidugták kiváncsian fejeiket az apró füvek és a lóherés bokrok közül, integettek és kiabáltak, csalogatón magukhoz szólitottak… Nem ösmersz? Nézz csak! Itt vagyok… Látsz-e? Én is. Mi is. Mindnyájan. Nem öregedtünk semmit… semmit azóta…
Szivem hangosan dobogott szavaiktól… talán a könyem is kicsordult; soha nekem még nem volt ilyen nagyszerü fogadtatásom.
De a piktor nem értett abból egy betüt sem.
Dunántuli ember, szegény!