Читать книгу Az apró gentry és a nép - Mikszath Kalman - Страница 14

Leirtam már flóránkat, halastavunkat, erdeinket, hanem micsodák ez mind, a Pakas nélkül?

A Pakas, – a Gilagó banda utolsó tagja.

Nagy firma ez – ez a multból, nagy tradicziókkal. Gilagóék muzsikáján rakta a nagyanyánk az első csárdást, meg az előkelő menuettet. E mellett nőttek fel, szegényedtek el apáink is. A vonó kiesett hébe-hóba az egyik vagy a másik móré kezéből, de a banda az örökké való volt.

Oda volt nőve a tekintetes vármegyéhez, ugy, mint a hires tulipán a ködmönhöz: együtt pusztulnak el.

A nemesség odalett, elzüllött. Gilagóék is elvesztek. A százados névből nincs ma már egyéb emlék mint a Pakas.

De már az se tud muzsikálni. Öreg, reszket a keze. Háta meggörbült. Csak a szemeinek fénye maradt meg. Az utolsó fény, azokból a régi időkből!

A kastélyok még ott állnak a palócz falvakban, hanem már nagyon kopottak. Némelyiknek a fedelén becsurog az eső is. Másokról ellenben levakarták a czimereket.

A fényes nevek is meg vannak még – de mit ér az, – ha a névnapok nincsenek meg többé. Hej, pedig valamikor, de sokat jövedelmeztek.

Talán a kalendárium változott meg! Talán a pap kereszteli el rosszul az embereket?

Vagy hogy mindig igy volt – csak a vén Pakas álmodott valami bolondot valamikor? S most aztán a gyengülő eszével igaznak azt tartja.

Faluról-falura kóborog, nem muzsikál már, hanem énekel. Nincsen valami különös jó hangja, de ha egyszer olyan a divat, hogy többet jövedelmez az ének, mint a nóta. (Többet a rossz hang, mint a jó hang) – aztán nem énekel ő valami trillás operákat, nem sok kell az ő mesterségéhez, csak a miatyánkot kell megnyujtani egy kicsit az ajtóküszöbökön… ennyi az egész.

A muzsikaszerető földi urak szétvesztek, odafordult hát ahhoz, a ki még megmaradt, – a mennyei urhoz; azt mulattatja most olyan nótával, a minő annak tetszik – t. i. zsoltárokkal.

Hanem iszen rossz csere volt az! Nem dob ám az tizforintos bankót a zsoltárokért.

Igaz, hogy Pakas se őszinte hive. Nem tud a czigány jó koldus lenni: tulságosan komoly hivatal az neki.

Istentelenül csunya históriába keveredett. Restelte is, hogy ilyenkor láttam viszont a nótárius urnál, ki igazságot tészen fölötte.

Hát ugy volt az, hogy egy szegény özvegy asszonynál vagyon szállása: a hol a kocsiszinben huzza meg magát éjszakára az apró baromfiállatokkal – ha eső van. Ha pediglen eső nincs, akkor csak kivül marad a Szent Jánoska szobra alatt, mivelhogy a szobor épen az özvegy Ráczné háza előtt áll vala. Jó hely az ott, egész komótusan segithet onnan éjjel a kutyának, vigyázni az özvegy háztájára. Mert olyan segéd-kutyaféle ő éjjel a Ráczné asszonyom portáján, a miért sokszor kijut neki egy kis meleg étel is… kivált mióta a kutya beteges s tulajdonképen ő volt helyette előléptetve a helyére.

Hanem a mult heti esőzések alkalmával ott bent hált, s hogy, hogy nem, egy szép reggelen azon vette magát észre Ráczné asszonyom, hogy egy köcsög finom tejföle oda van. Épen köpülni akart délutánra.

Hová lett, hová lett, keresi mindenki… hát uram fia egyszer csak észre veszik a falubeliek, hogy Szent Jánosnak tejfölös a szája.

A bizony, csoda esett… A Szent Jánoska megette a Ráczné tejfölét. Váljék egészségére szegénykének.

Tele lett a falu a nagy hirrel. Vén asszonyok oda zarándokolának a torkos szoborhoz s unisono konstatálták, hogy hiszen megéhezhetett már, kilenczven esztendő óta.

Ebben azután az ájtatos Ráczné asszonyom is megnyugodott, kivált midőn este előkerült a Pakas és elbeszélte, hogy ő maga is hallotta mult éjszaka, milyen jóizüen csámcsogott Szent Jánoska.

Csak a nótárius uram fogta fel a dolgot másképen s a szegény vén Pakast gyanusitotta a tejföl dologgal.

S ki tudja, még talán ki is sült volna valami a kemény firtatásra, ha szerencsére oda nem vetődünk s el nem kérem Pakast modellnek Dörre számára.