Читать книгу Az apró gentry és a nép - Mikszath Kalman - Страница 6

A VÉN Fodor János, a vidék legmódosabb mágnás parasztja ült bent nehéz vasban a szegedi várban.

Nem vallott semmit a vén kópé – pedig tömérdek jel azt mutatta, hogy sok terhes állapotnak ő a fősrófja. A hurok folyton kisebb karikába fonódott a nyaka körül, de még sem olyan szükre, hogy megfojthatta volna.

Laucsik az elhiresült vizsgálóbiró megpróbált mindent, elindult száz szálon is, de mindig csak odaért, hogy semmi bizonyosat nem tud.

Hát egy nap – mikor már jóformán lemondott minden reményről, megnyilik a kanczellária ajtaja s gyönyörü paraszt menyecske lép be rajta, módos piros czipellőkben, sarkig érő selyem kendővel, ezüsttel kihányt kaczabájban.

– Jó napot kivánok tekintetes uram!

– Adjon isten szép asszony lelkem? mond Laucsik hanyagul felpillantva. Mit hozott galambom?

– Hát én bizony az uramhoz jöttem volna, ha beengedne hozzá a tekintetes ur.

– No és kicsoda a maga ura?

– Hát bizony az a szegény Fodor János.

– Ah! A Fodor János? szólt Laucsik csodálkozva. Bizony nem hittem volna, hogy ilyen szép felesége van.

Laucsiknak most villant eszébe, hogy nini, nini, hiszen neki a szerelmi szálon kellett volna indulnia mindjárt eleinte. De ki az ördög gondolhatta egy hatvannégy éves emberről?

– Aztán hallja-e szép asszony, hogy mehetett fiatal létére ilyen vén emberhez?

– Hja, a szegénység tekintetes uram! Ő tett engem urrá. A szemétből emelt fel a nagy gazdaságba. Én jártam jól, nem ő.

– No, hanem rosszkor jött menyecske, mert az ura beteg most és az orvos megtiltotta, hogy beereszszek hozzá akárkit is. Hanem jőjjön el a jövő héten… az az, hogy akkor meg én nem leszek itthon. Tudja mit, jőjjön el ugy két hét mulva.

A szép asszony eltávozott. Messze lakott valahol a szatymázi tanyákon, be sem jött a városba, csak a mondott időben.

– Eljöttem kérem alásan – szólt a Laucsik szobájába nyitva.

– Eljött? Hát kirendelte be? Kezdé Laucsik idegenül tekintve rá.

– A tekintetes urnak tetszett mondani.

– Én? Nem is ösmerem magát. Hát ki maga?

– Hiszen tetszik tudni, voltam itt a multkor.

– Hja lelkem, nem káptalan az én fejem, hogy minden embert az eszemben tartsak, megfordul itt ezer is napjában! Mi a neve?

– A Fodor Jánosné vagyok, kérem alásan.

– A Fodor Jánosné? Aha tudom már. No hát mit akar Fodor Jánosné?

– Eljöttem az uramhoz, a hogy mondva volt.

– Az urához jött el? – hebegé Laucsik csodálkozó szemeket vágva. Hát nem kapta meg a levelemet?

– Nem kaptam, kérem.

– Hogy lehet az? Pedig megirattam galambom, hogy az ura meghalt még a mult hét elején. Értesítve volt.

Az asszony elpityeredett s ziháló mellel mondá:

– Nem, semmit sem kaptam.

– Ejnye, ejnye, de restellem. Ez már mégis csak nagy rendetlenség! No ezt nem hagyom annyiba!

Laucsik csengetett. A belépő hivatalszolgának megparancsolta boszankodva:

– Küldje be Mihály, az irnokot!

Az irnok bejött.

– Hallja amice, elküldte maga a levelet Fodor Jánosnénak a férje haláláról?

Az irnok zavarba jött.

– Igazat mondjon! – menydörgött Laucsik haragosan.

– Bocsássa meg főnök ur, de elfelejtettem… Kiment az eszemből.

Laucsik most már nagy méregbe jött. Indulatosan csapkodta az aktákat jobbra balra s lármázott, hánykolódott.

– Ez már mégis sok. Ezt már nem tűröm. Ez a szegény asszony el se jöhetett a végtisztességre. Mert tartsuk meg a törvényt, de a mi emberi dolog, az emberi dolog. Takarodjék a szemem elől haszontalan fráter!

Azután a menyecske felé fordult szeliden:

– Lássa, én nem vagyok az oka. De az ember soha se végezheti a kötelességét ezek miatt a rendetlen emberek miatt.

Lassan-lassan az asszony is beletörődött.

– Hiszen ha már ugy esett, ki tehet róla… szólt sóhajtva… az isten ellen nem tehetünk.

Kötényével törülgette könyeit… vagy hogy talán csak markirozta, mintha törülné, mert az asszony hamis portéka s keresztényi megadással távozott a várból.

De nem mult el két hét sem, ott volt megint Laucsiknál nyalka gyászban.

– Ejnye! – kiáltott fel a vizsgálóbiró, mert most mindjárt megösmerte, maga már megint itt van Fodorné? Mit akar itt szüntelen? Hát hányszor mondjam már, hogy meghalt az ura?

– Nem is a végett jöttem most tekintetes uram, hanem hát…

– No csak szaporán mondja el, mert nincs időm…

A szép özvegy lesütötte szemérmetesen a szemeit.

– A pap küldött ide… vallogatta ki apródonkint.

– A pap? miközöm nekem a pappal?

– Nem is a tekintetes urnak hanem, hogy aszongya, hozzam el előbb a halotti levelet, mert ő addig engem össze nem esket.

– Össze nem esketi? De hát kivel esketné össze? Mit beszél itt össze-vissza bolondokat!

– A Rigó Palival.

– Ki az a Rigó Pali?

– Egy jóravaló legény, tekintetes uram.

– Ejnye, de hamar beleszeretett?… No lám, lám… ilyenek az asszonyok… de hát tán még sem illő volt ilyen hamar.

– Szerettem ám én azt azelőtt is… Tetszik tudni, régen jó szivvel vagyunk egymás iránt.

– Persze, igy már más, igy már értem. Aztán miféle foglalkozásu ember az a Rigó Pali?

– Kocsis volt a szegény megboldogult uramnál.

– Ha igy van, – szólt Laucsik nyájasan – nekem semmi kifogásom ellene, hanem az nem olyan kurtán megy, a halotti levélre stempli kell, ki kell iratni a halálozási könyvből. Egyszóval, ez csak ugy öt nap mulva lesz kész s akkor is elég parádéval jár. Jőjjön el négy nap mulva.

Addig a négy napig jól használta fel Laucsik az idejét.

Vallatás közben ráért kedélyes csevegésbe is ereszkedni Fodor Jánossal.

– Ej János, János, de szép felesége van… Nem csodálom, hogy az a szép asszony olyan keményen köti az élethez.

A vén betyár szemei megcsillantak.

– Bizony van annak, a ki meg nem issza, – mondta rá kevélyen.

– Kár, hogy olyan félrelépő jószág.

De már erre elfutotta Fodor szemeit a vér.

– Ne mondja azt a tekintetes uram! Kinozzon engem, csináljon velem akármit, de a feleségem tiszta becsületét be ne feketitse, mert az már nem tartozik az igazságszolgáltatáshoz.

– No-no-no… ne tüzeljen bátyó… mert ugy van, a mint mondom. Mikor hazudtam én magának valamit?

– Tudom, hogy nem hazudott, de ez még sem igaz! Hamarabb lehet báránynyá az ördög, mint az az asszony ördöggé.

– Pedig a kocsis a csábítója! Vele tart, vele tartott.

– Ne tovább! – bődült fel a betyár fájdalmasan.

– No, majd meg fogja hallani a saját füleivel. Akarja-e?

– Ha akarom-e? Inkább lássam leszakadni a mennyországot. De azért ott leszek, – tudom, szégyenbe marad a tekintetes ur.

Laucsik gúnyosan kaczagott fel erre s ez a kaczaj sokkal jobban szurta, döfte a szerelmes vén betyárt, mint a rettenetes «Ráday bölcső».

A megállapodáshoz képest negyednapra ott volt a szép asszony. Laucsik megtartotta szavát. A betyárt odaállította a szomszédszobába két rendőr közé, hogy mindent hallhasson, de ki ne léphessen onnan.

A szép asszonynak pedig igy szólt a rögtönzött törvényszékre mutatva:

– No mondja el az uraknak, mit kiván, ismételje még egyszer, a mit nekem elmondott, hogy ismerkedett meg Rigó Pállal s jelentse ki, hogy férjhez akar hozzá menni.

Fodorné elmondta himezetlenül még egyszer azt az egész szégyenlős históriát… csak néha sütötte le szelid kék szemeit, vagy a kendőjét taszitotta lejebb a szemére.

Mikor az utolsó szót is kiejtette, egyszerre felpattan a szomszédszoba ajtaja, s előrohant csörgő lánczaival, a rendőrök kezéből kiszakítva magát, Fodor János s fölemelte ökleit.

– Verjen meg az Isten Zsófi!

– Jaj nekem, jaj nekem! sikoltott fel az asszony. – Irgalom, könyörület!

– Beszélhetsz már! – szólt megvetőleg tompán. – Tekintetes uram pedig fogja meg azt a tollat és irjon. Majd beszélek én már.

Mialatt Laucsik hirtelen papirt vett, még egy lesujtó tekintetet vetett az asszonyra.

– Megyek már az akasztófára szivesen, hanem te is velem jösz Zsófi… velem jön a latrod is. Szépen együtt megyünk jó gerlicze párom!

– Én ártatlan vagyok – rebegé az asszony halálra váltan roskadozva.

– Ártatlan! Az ám! Csakhogy épen a te fekete hajaddal fojtottuk meg a horgosi zsidót… mert nem volt kötelünk. Te nyirtad le kötélnek a hajadat. Nézzék meg kérem, hol a haja ennek a személynek? No, de hadd kezdjem az elején. Tessék csak irni tekintetes uram…