Читать книгу Az apró gentry és a nép - Mikszath Kalman - Страница 5

NEM hiszem, hogy akadna ember a szent István birodalmának területén, a ki ne érdeklődnék az iránt, hogy hol és mikép terem a szegedi bicska.

Hát azt bizony Sziráki uram csinálná – ha csinálná. Ő neki adatott meg az égiektől az a különös talentum, hogy akár nyél, akár penge dolgában túltegyen a földkerekség minden bicskacsinálóján.

Van is becsülete az ő készitményének; a ki csak megfordul Szegeden, mind ellátogat az ő boltjába s úgy veszi onnan a halalaku bicskát, mintha ingyen adnák; semmi árt nem tart érte tulságosnak. Ajándékba valósággal nem lehetne becsesebb tárgyat vinni ennél. Boldog, a kinek ilyen jut. Még az unokáira is ráhagyja testámentumban s azok is megemlegetik, hogy: «ni a nagyapánk bicskája, még pedig nem bolondság, hanem valóságos Szirákitól való szegedi bicska.»

Hát azt hinné ezek után az ember, hogy ez a Sziráki bizonyosan valami nábob, a kinek gyárai vannak s a ki az egész világba szállitja méltó hirnevet szerzett iparczikkeit, a kinek ügynökei vannak Londonban, Párisban, Amsterdamban, New-Yorkban s mindenfelé.

Oh dehogy, dehogy! Eszeágában sincsen Sziráki uramnak ilyen bolondság! Igaz, hogy ez igy lehetne, hanem hát ő bőven meg van elégedve azzal is, ha Szeged környékén az ő bicskáival szelik a szalonnát az atyafiak. Már a hódmező-vásárhelyi embertől szinte irigyli. Jó annak a fanyelü bicsak is.

Sziráki uram kevély arra, hogy az ő pengéje örökkévaló, s kivált arra büszke, ha szemtől szembe megdicséri a komája, vagy a sógora, hogy «no Sziráki uram, ez aztán bicska!»

Hanem világelterjedésre épen nem gondol, az meg alkalmasint még csak az eszébe sem fordult meg sohasem, hogy valami üzleti hasznot huzzon az ő renoméjából.

Történt ugyan nem rég, hogy egy londoni czég egyszerre tizezer darab bicsakot akart nála megrendelni egy ügyvivője által, de Sziráki uram a szeme közé nevetett az ügyvivőnek.

– Tizezer bicska! Tegye az ur bolonddá az öreg apját! Hiszen annyi bicskát talán nem is lehet csinálni.

– De ha egyszer komolyan megrendelem.

Sziráki uram ötölt-hatolt, himezett-hámozott. Nagyon kellemetlenül érintette ez a dolog.

– Hát tudja kérem, az nagyon messze van ide (már t. i. hogy London van messze.) – Aztán kérem, mire való volna neki egyszerre tizezer bicska? (már t. i. a londoni czégnek). Nem okos beszéd az ilyen… igaz is, nem is.

– De kérem, ha kételkedik, azonnal deponálom a pénzt a közjegyzőnél. Hát jó lesz ez? Mi?

Most aztán még nagyobb zavarba jött a hires iparos.

– No ezt meg épen nem akarom. Az lehetetlen. Hanem tudja mit, egy-két bicskát, a maga kedvéért szivesen csinálok az angliusnak prezentbe… Azt megteszem, hanem annyi töméntelent… Ejh, hát úgy nézek én ki, mint a kit mindenre rá lehet venni? Hagyjanak nekem békét…

Sziráki urammal igen nehéz boldogulni, ha egyszer megköti magát.

Némelykor alig van harmincz-negyven kész bicska a boltjában s mikor vevők jönnek, nem ritkán esik meg, hogy nem találnak olyan formáju kést, a minőt keresnek; «most nincs az a fajta készen», ez a felelet.

– Mikor lesz? kérdi a vevő.

– Hja, azt nem lehet tudni, – feleli vállat vonva. Most a mezei munka miatt nem dolgozhatunk.

Sziráki uram ugyanis mind elviszi ilyenkor a legényeit kukoriczát kapálni s szénát gyüjteni; az épen nem jutván eszébe, hogy ezek vele együtt valóságos művészek, kik tiz forintot teremtenének addig az ipar terén, mig itt egy nyolczvan krajczáros napszámot pótolnak.

Hanem iszen azért magyar ember Sziráki uram, hogy ilyen legyen, ne értsen az üzlethez s ne csiklandozza a nyereségvágy.