Читать книгу Az apró gentry és a nép - Mikszath Kalman - Страница 12

A lankás oldalon egyszerre leugráltak a hintóról s mint valami szárnyas madarak szétrebbentek s egyenesen a nyárfa alá, hol egy kis halom domborodik.

– Nás Gyurko! – kiáltották. – A mi Gyurikánk!

Hiába híttuk vissza, hogy lerajzoljuk. Kivált a Hankát, kinek szép szláv tipusu arcza nagyon beillett volna terveimbe. Lengyel herczegnővé akartam őt tenni s férjhez adni egy görög királyhoz – a jövő beszélyemben. Kis ostoba! Elrontotta a szerencséjét.

Megállítottam kocsinkat s megnéztük magunk is a halmot, mely alatt egy tót, egy földijük aluszsza örök álmát, sőt le is rajzoltuk a csinos helyet a kőbe karczolt felirattal egyetemben.

Itt nyugszik az Urban Sztuhár György nevü tót.

Meghalt minálunk, mivel hogy Liptó-Szent-Miklóson született.

Ezen kövecskét emeltük az arató-részéből a mi maradt.

Anno 1873.

Micsoda bolond beszéd ez? – elmélkedem magamban. Itt halt meg, mert Szent-Miklóson született!

De mindjárt gondoltam, hogy a palócz észjárás nem logikátlan egészen. Kell, hogy valami nyitja legyen.

Ki is sült aztán, hogy a dolog abból áll, miszerint Sztuhár György azokon a napokon halt meg 1873-ban, midőn szülővárosában a kolera dult. Ennek a nevezetes ténynek akart adni kifejezést a feliratkészitő. Mert persze, ha valahol Rima-Brézón talál születni a boldogtalan, még mai napig is gabonát csépelne a palócz szérűkön…

A nagy kocsi is odaért lassankint a karavánnal együtt. Mindnyájan lekászalódtak s körülállták a szent-miklósi ember sirját.

Az asszonyok letérdeltek. Egy töpörödött anyóka füvet szakitott le róla és a kebelére eresztette.

– Elviszem a hugodnak Gyurka fiam – mondá s a lecsuszott apró köveket visszaillesztgette a dombhoz.

– Derék ember volt! – szólt a szekeres megigazitva fésűjét hátul. Én hoztam ide. Biz’ isten inkább ingyen vittem volna haza, mintsem örökre itt maradjon.

– Hoj, hoj! De hires verekedő volt – sóhajtott fel egy termetes tót, nagy kalapját meglóbázva maga körül, hogy a döngő méheket elkergesse. – Egyszer ugy földhöz ütött, hogy alig birtam feltápászkodni.

– De a halál mégis erősebb vala nálánál. Hja, hja…

Egy fiatalabb asszony egészen neki érzékenyült s el kezdett zokogni:

– Látod, látod, minek jöttél ide, idegen pogányországba? Országút mellé kitettek, temetőbe be nem vettek. Otthon megélhettél volna holtig! A Csepcsan Matyej félölet szántott el tavaly a földedből… a Csepcsan Matyej, hiszen jól ösmerted… A feleséged is veri a nagyobbik gyereket, a te tőled valót…

S aztán rendre elpanaszolják neki, mi minden történt azóta otthon… mi minden.

Anka a szoknya-galandból leszakit egy darabot s odaakasztja a kőre, a szép Hanka előkeresi a nagy kocsiban a butykost, a melyben az útravaló ivóvizük van s végig önti vele a horpadozó dombot.

A barna palóczföld szomjasan megissza, a mi a repedéseken át be nem folyik hozzá s a hangos füvek elkezdenek a szegény tót sirján vidáman mosolyogni.

A tót kocsi pedig gurul lassankint odább odább, a hires Mikulás felé – hol a Csepcsan Mátyás egy félölet szántott el ennek a szegény néhai Gyurkónak a földjéből.

Hogy milyen gazember, mégis csak szörnyüség!