Читать книгу Népdalok és mondák (3. kötet) - Erdélyi János - Страница 213

A katona szép paripán megugratja magát,

Pantallérja, karabinja megrángatja vállát,

A szép asszony ha meglátja, elfelejti búját,

Még azután is ohajtja katona galambját.

Napsugárként ragyog kardja vitézi kezébe,

Ezüst lánczos tajpipája illik a kezébe,

Elhagyott szép asszonykája gyakran jut eszébe,

Győzedelmes nyertes fejét hajthatná ölébe.

Lengedező forgós csákó ingadozik fején,

Vitézségért érdemlett bér tündöklik bal mellén,

Diszeskedik szülő háza illy nevelt remekjén,

Midőn borostyán koszorút emelget a fején.

Ha táborba bemegyen, kard, pisztoly a kezében,

Győzedelmes, bátor a szív vitézi mellében,

Hogyha pedig visszatér hazája keblébe,

Rejtett kincse, rabbilincse csókolja ölébe.

Az huszárok igyen élik vigan világokat,

Menyecskékkel játszodozva töltik napjaikat,

Jó helyekből jobb helyekbe teszik marsaikat,

Szép szavakkal vigasztalják síró rózsáikat.