Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 101

A szívem eláll, ha elgondolom:

Mégis min múlott? Néhány vakeset!…

– Ha egy véletlen-bokron fennakad,

Mit ábrándunk ma “törvény”-nek hímez,

Találkozásunk e kis hazában?

Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most!

Mert sok út véres, sok haza sírkert,

Mert más glinglangot szívharang nem tud,

Ha csucsujázza lágy boldogságát; —

Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,

Tábori sátor sírlepedőjük,

Millió mártír, …hiába mártír…

– Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!

Messze az árok… tőled elég volt,

Könnyem elég volt! – Félúton intett

Kegyelmet néked, veszni indultnak,

Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most!

“Te deum!” —, csak így érteni ezt meg)

– Hazák és útak felett az Isten.