Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 105

Apró bűnök

Aranyoszlopos empire órák, Altwien-virágtartók, vékony lábú secretaire-ek, tifani vázák és tanagra szobrocskák között is “élet” élődik – akárcsak a piacon vagy a fűszerüzletben —, de az az élet bájosabb, illendőbb, finomabb és lengébb. Ez a könnyű és finom levegő érint meg a Tormay Cecile könyvéből.

Diszkrét és okos asszony írhatta – aki a látszólagosságok megett a roncsoló, túlfeszített életet – az ordító, vaskos, véres tragédiákat is meglátja – de érzi, hogy itt azok nem akarnak észrevevődni – itt halkan kell beszélni, hogy fel ne rezzenjen valami szép kis burnótos, öreg dáma, hajporos régi arckép – az immár jó viseletű emlékek… Szalonokban ismerős az a jóságos és gyönyörűen értelmes fejmozdulat, hogy: “Légy nyugodt – nem vettem észre!”

– Diszkrét és okos asszony írta ezt a könyvet.

Bejárhatta Itáliát – amit látott, megnézte jól, és bár nem takarta bele a lelkébe, hogy azon át ragyogóbban újraszülessenek a tájak, az utcák és piazzák – de visszaemlékszik minden színre, alakra és… névre. Ő tudja, merre van a Santa Maria Formosa temploma és a Della Salute – ismeri Sienát, és tudja, merre kell a caminói campagnát megkeresni – vagy másutt valahol a Torre del Orelogiót. Valahogy egyformán festenek ezek mind – színre és alakra —, talán a Desdemona palotája körül van egy élő és fájdalmat okozó, tehát igazi mondat. De hisz ezek csak az “elhitetés eszközei”.

Ha festő lenne, bájos, hű és jelentéktelen képeket alkotna – így azonban jelentékeny és figyelemre méltó novellista. A mennyiségre sem fukar, szép kis fehér könyvben sok érdekes történetet mond el, és – csodálatos – mindegyikben igazán, becsületesen, érdemlegesen történik is valami. Van köztük egynéhány – jó néhány —, amikről semmit sem lehet és nem kell írni – olvassa és élvezze ki-ki magának, mert egyszerűen… nagyon szépek. A legszebb talán a Maestro – és ilyen az Utolsó tavasz – a Virágzó hantok – és még egynéhány. Csodálatosan ismeri és elismeri a cselekvések apró, hajszálfinom indítékait, amik mint a delejtűt rezgetik a lelket – látszólag tévelygőn és mégis csalhatatlanul biztosan. Ezek azok a lelki átalakulások, amikkel a törvény látói szembekacagnák a védőügyvédeket, és mégis, vagy épp azért, ezek a legigazabbak.

De tán épp mert olyan nagyon finomak, őt magát is megtévesztik néha; ilyen megtévelyedés van egy kicsit mindjárt az első novellában is. Nem az “apró bűnei” miatt szerették azt az asszonyt – hanem… szerették. És nem azért lett hűtlen a gavallér, mert az asszony leszokott a kedvéért a hibáiról – hanem mert már… elég soká szerette. Az asszony megadta magát – jó volt, nem ingerelte a féltékenységét, nem szabta meg az együttlét idejét —, és mindenféle szerelem vége ebben a mondatban kulminál: “Az asszonyok rettenetesen egyformák.” – Akkor is így végződik vala a regény, ha hölgye történetesen a megadás után is feltűnő színeket visel és cigarettázik. Ilyen megtévesztődés egy kicsit a Kísértet vagy a Piros cipő.

Bámulatos biztossággal és objektivitással ismeri az asszonyokat – nemcsak önmagát, hanem sok-sok típust —, hisz például a Gyűrű asszonya körülbelül szerepet cserél az Apró bűnök férfiával. Van ilyen asszony is – zsarnok, szeszélyes, változékony – éppúgy, mint hű, áldozatkész, odaadó —, és Tormay Cecile nagyon sokfajta asszonyt ismer. Hogy itt azért csupa tisztességes asszonyok vonulnak fel, az… bizony, nagyon jólesik az embernek.

A gyermekeket, az öregeket – főképpen az egyszerű, paraszti népeket nem ismeri olyan jól. – Nem éli és nem érti a világukat, és rendesen annyi pátosszal és ünnepélyességgel veszi körül őket, hogy a prózából a kötött formába kívánkoznak. A vén cigány az útszéli keresztnél így beszél:

– Küld az Isten mindig valakit – ad is neki útravalóul olyan szomorúságot, hogy vigasz neki a nótám.

A hátulsó udvari szoba lakója, a szegény és egyszerű vénasszony így szól:

– Abban a percben a lelkem minden érzése a fiam után halt. A sok puskagolyó összetépte a szívével az enyimet is… nem maradt egyéb, mint hősi emléke.

Az útszélen, a szérűn, a hátulsó udvari lakásban nem sokat forgott ember az Apró bűnök írója – de hisz az mindegy is. Tibetben és Patagóniában sem vagyunk ismerősök, és nem is erőltetjük az igaz és emberi történetekhez a patagóniai színeket. Az ember mindenütt egyforma, nagyjában, de csak biztos ecsetkezeléssel lehet jó képet festeni róla. Hál’Istennek, Tormay Cecile ritkán válik hűtlenné a bájos, törékeny, finoman illatos szalonokhoz, amiknek Altwien-vázái és tanagra csecsebecséi közt is – lám – igazi élet élődik.

1905