Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 103

Önnek szóljon e dal. Szép szeme derűjének,

Mely átragyog bohókás könnyeken,

Kopár útamra, vígaszul nekem;

– Öné legyen e csüggedt szárnyú ének.

Az életemet kérdi? Milyen élet!

Napom ha feljő izzón, véresen,

Éh farkascsorda üzőbe veszen,

Vad, beteg álmok, hahotázó rémek.

Iszonyú az, amit én érzek, látok.

Kain fölött, amely itélt, az átok

Az én jajomhoz pásztordal csupán,

S az ön keserve, asszonyom? – Igen!

… Mint mikor csöndes, őszi délután

Darvak csapatja húz át az egén.

Szerelmed, Uram, megsebzett engem;

Itt vonaglik a seb vérpirosan, —

Uram, – szerelmed sebzett meg engem.

A te félelmed átvillámlott rajtam, —

Látszik sisteregve az égő fekély;

Félelmed villáma átcikázott rajtam.

Azóta tudom, hogy minden haszontalan;

Trónusod lépcsője akarok lenni,

Mert minden egyéb haszontalan, Uram!

Részegíts meg engem a te véred borából,

És asztalod kenyere tápláljon engem,

– Itasd lelkem a te szent véred borából.

*

És vedd az én vérem, mit nem pazaroltam el.

Testem, mely méltatlan a szenvedésre,

És vérem, amit még nem pazaroltam el.

Fogadd homlokom, mely egykor bíborba borult,

– A te szent lábaid zsámolyaul.

Vedd homlokom, mely oly könnyen bíborba borult.

Fogadd két szemem, – a tévelygés lidérctűzét,

– Most az imádság könnyűi oltsák

Két szememet, a tévelygés lidérctűzét.

Fogadd ajkaimnak sok csapongó szavát;

– Töredelemre intés lesz ezentúl, —

Fogadd ajkaim sok zavart, hazug szavát.

Fogadd kezem, amely adni sohasem tanult; —

A jóillatok oltárán, – az égő áldozathoz

Használd kezemet, mely adni sohasem tanult.

Fogadd lábaimnak táncos, léha neszét;

– Most irgalmadnak hívó szavát várják, —

Ím, vedd lépteimnek táncos, könnyű neszét.

Fogadd szívemet, mely bűnös vágyakra hevült,

– Most szent töviseid között vonaglik

Szívem, amely eddig forró bűnökre hevült.

*

Isten, áldozat, irgalom Istene,

Az én vétkeim örvénye beh mély,

Oh irgalom, áldozat Istene, te!

Oh bosszuállás. igazság Istene!

Gonoszságom fertője, mint sötétlik,

És te vagy a bosszú haragos Istene!

– De te áldás és béke Istene vagy,

És szörnyű az én nagy szorongatásom,

– Szánj engem, – hisz a béke Istene vagy!

Hisz te előtted semmi titok nincsen,

Te tudod, hogy a szegények szegénye vagyok,

– Kegyelmet találjak színed előtt Isten!

Lassan ballag a költő a hegyek között.

– Messze, barna sziklákon gunnyaszt a köd.

Szól a költő: “Ott szép juhok szenderegnek!”

A csúcsra ér. Elfáradt bizony jövet.

Emelgette is a borosüveget,

Aranyködös a szíve, s a szeme tőle.

A felhőket nézi. “Lám, hogy labdáznak ott!

Micsoda hajók vad vitorlái azok?

Szegény, kék szeme az égnek! Eltakarják!”

S fojtott hangon, magának dalolni kezd

Arról, hogy ősz van, tél-halál közelg,

És a tavasz oly elérhetetlen messze!…

Most víg társaság barangolja a tájat.

Észreveszik; s szól egy apa a fiának:

“Nézd, az ott költő! Máskép: zavaros-fejű!”

Ó, könnyek, bánat, esengés, ima!

És újra panasz! Mindig könnyek, könnyek!

Én boldogtalan, mi lesz már velem?

Alig érzem a nyár langyos éjszakáit,

Már tél huzódik a vidék fölé,

Már jön a tavasz nedves, esős szele.

Megint húznak a vad hattyuk felettem,

Szívem tele kínnal. Ó hányszor, hányszor

Láttalak jönni-menni, bús madarak!

Elvirulnak céltalan a krizantémek…

Szegény virág, – én – megvetett, nyomorult!

Senkinek sem jő kedve leszakítni?

Örökké ablakomban ülök és várok,

– Még mindig nincsen a nappalnak vége?

Finom eső áztatja a réteket.

Halk saruján az alkonyat leszáll;

Gyöngéden öleli a földet az éj…

Bennem minden, mint tegnap, úgy marad.

Fuvolámon, szép jade-fuvolámon

Egy dalt mondottam; emberekhez szólót,

– Az emberek nem értették. Nevették.

Fuvolámat, szép jade-fuvolámat,

Az ékest, karcsút, drágát akkor én

Megbántva, búsan égre emelém,

S feldaloltam dalom az isteneknek.

– Megtisztelve köszöntek ők felém,

És a kigyúló fellegek színén

Zenémre halhatatlan táncba kezdtek,

S én fujtam ékes jade-fuvolámat…

Azóta, – ha az embereknek dallom

Dalom, – szép, karcsú jade-fuvolámon,

Rámfigyelnek; s azt mondják: értenek.

Langyos szél jár a palota-kerten át,

A bokrok közt jószagú fuvalom lebben.

A teraszon, hanyagul hátradőlve

Jólléte színes selyemvánkosain

Pihen a császár dús lakoma után. —

Előtte táncol Si Csi… ragyogva, mint a csillag,

Tündöklőn, mint a Szépség. Illan, lebeg,

És mosolyog… mosolyog csudálatosan,

A szívig-fáj, hogy repked kis rózsalába;

Gyengéd csipői ringatják a vágyat,

Szép keble kél-hull, mint jószagú tengerár.

Így illan, lebben, – míg édes bágyadás

Önti el forró, halovány tagjait.

Hulló virágként hull lágy lépte már, —

És elomlik epedőn a Királyi

Nyugvóhely jade-párkányára dőlve,

Odakúszik, felkönyököl és vár…

A szűzi Si Csi… epedve dől oda…

A kicsiny, kerek tavon

Fehér és zöld porcelánból

Díszlik egy szép pavillon.

Mint a tigris háta sávval

Ívlik a jáspis-híd által; —

Parttól a pavillonig

Szökken a híd.

S ott, a kedves házacskában

Jóbarátok szép sorjában

Ülnek. Mind iszik, nevet.

Némelyik ír verseket.

Köntösük bő selyemujja

Hátracsüng. Selyemkámzsájuk

Kényesen nyakukba hullva.

– Ifjak, szépek, jóbarátok.

A kerek tó sima tükrén

Újralátszik mindez szépen,

Fehér és zöld tükörképben,

Porcelános tisztán, büszkén!

Mint egy félhold ívlik a híd

Fordított alakja át; —

És sok ifjú jóbarát

Verset ír, kacag, iszik.

Ülvén fejük tetején

A fehér-zöld pavillonban,

Mely a tornyán áll azonban

A kerek tó tükörén.

Fínoman festett ajakú

És tussal írt szemöldökű szép!

– Ha rád gondolok, az okosság

Elszáll szívemből páraképp.

Szobámban kis lakkdoboz áll.

– Most tudd meg a vétkem; —

Halk szájam egyszer csókkal tapadt

Rá lélektelen sötétben.

E kis tárgyat, – hogy is emlékeznél? —

Hókezed érintette.

Atyád boltjában nyújtottad felém

Egy tavaszi este.

– Tudom, csúnya vagyok! Ha egyszer

Elmondanám kínomat,

Kacagnál merészségemen, —

Ó, mért is láttalak?

Szellőcske volnék, nem lenne tilos

Szépséged körül lengeni nékem.

– Mily gyöngéd, lágy, bús, hízelgő,

Kéjes, vágyó, forró, csengő

Szél volna az! – Ó, drága szépem!

Oly áldott a te két kezed,

Hogyha belőle szőhetne a len,

Nem volna egy virág se szebb

A réteken.

Oly gyöngéd kis lábad nyoma,

Mint lepkeszárnyon lehellet.

Nesztelen úgy suhansz tova,

Mint égen a karcsú felleg.

Hangod oly édes, tiszta, mint

A fülemile-dal a csalítban.

– Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,

Úgy suttogsz halkan.

Szépek az ifjú barackfák,

Virágos virágaik dísze,

De sugárzóbb a te pompád:

Bár hajad éjfekete.

Te vagy a virágok virága,

Madárdal, tavasz és felleg.

Csak messziről áhítlak vágyva,

Tudod, sohse ölellek.

Mégis, – ha nézlek,

Nem bánok madárt, lepkéket.

Hogyha meglátlak,

Felejtem a tavaszt, a fákat,

A virágot, földet, eget:

És nem irígylem

A boldog isteneket.

Az ezüst fácán nyújtottan, búsan

Kiáltott messze felettünk.

Fuvolámon játszottam valamit…

Nem volt vidám dal… Elakadt az is.

Súlyos szomorúság terült a világra;

Bár nem tudtuk nevén nevezni. —

Szemünkbe sajgón gyűltek a könnyek,

Az élet, mint álom feküdt meg bennünk.

Nehéz volt szívünk, mint a virágoké körül.

– Lecsüggesztetted két karod,

Szemembe néztél és szóltál fáradtan:

“Maradj csendben! Majd elvonul!…”

Néma a park már, levélnesz se hallik,

Zárva a kapuk, a palota alszik;

A virágágyak éji illata száll.

A balkon-rácsnál, hol porfir-oszlopon

Szagos fűzért az Égnyító gallya fon;

Két karcsú dáma összefogódzva áll.

Két fínom árnyék a kék holdvilágban.

Szűzi alakjuk összehajlik lágyan…

Egyiknek ajkán már-már ébred a szó.

A könnyítő, feloldó, oszladó,

Mely élte titkát hév panaszba ölje,

Fojtott kínját testvérbúvá közölje.

Már-már beszél. A szíve oly nehéz.

Riadva egyszer még a sűrűbe néz,

Nem les-é áruló? Már-már beszél.

Parányi zörgés reccsenti a gallyat…

Két zöld, parázsló szem felé mered!

Ellenséges, gonosz smaragdszemek…

Egy papagáj!… Felsóhajt és elhallgat.

Az egyszeri ifjú lányok, pihenve

Virágos lombok dombján, így csevegtek:

Barátnőim! Ha azt mondják nekünk,

Hogy szép-voltunk halványul, mint a hold,

Arcunk már nem sugároz édesen,

Hajunk sem éjszín, mint hajdanta volt;

Mit felelünk? Ki látja önmagát?

Édeseim! Hol lakhatik a rossz Tél,

Ki havat ráz fejünkre, arcunkba fú? —

Ott benn a tükörlap megett!

Onnét fenyeget

A Tél, a Szél, a gonosz Bú!

Ott ül; csak ott él!

Nincs itt miköztünk!

Jaj, kacajba, dalba szökjünk!

Táncoljunk körben!…

Nincs, nincs másutt, – csak a tükörben.

Messze Tükrök mélyén lesked a rossz Tél!

– “Jaj, – zengte a nő, – kakas szólt! Közel a veszély!”

Felelt a herceg: “Ó nem, nem!

Odakinn az éj fekete, mély.

Nem a kakas szava volt, szerelmesem!”

– “Könyörgök, húzd fel a redőnyt, barátom,

És kérdezd az eget!”

– “Jaj, a zord hajnalt látom!

Sápadt nap kél a hegy megett!”

“Reggel!”… És nyögve, sírva búg.

“Most el fogsz menni! Hogy maradjak itt?

Ó, …kérlek, kérlek, – végy legalább bosszút

Azon, ki tőled elszakít!

Kérlek, röpíts egy nyilat sebesen,

Mihelyt kimégy. Lődd a kakast szíven!”

Van ágyunk és van gyermekünk,

Ó, nő!

Van munkánk bőven, sőt kenyerünk,

S van napfény, szél, eső!

– Csak egy csekélység híja már,

Hogy szállni tudjunk, mint madár:

Csak idő!

Vasárnap át a földeken,

Én gyermekem,

A szép vetésen át ha megyünk,

Hol a kék fecskenép nyilaz;

– Mi az.

Ami hibázik még nekünk,

Hogy bátrak és szépek legyünk,

Mint ő?

Nem ép a ruha! – Idő!

– Most viharmagot hord a szél;

Órák kellenek és kikél,

Ó, nép!

Órák!… Hisz csak ennyit raboltok el,

Csak mindent, mit szívünk vére nevel, —

És szárnyat, napot, levegőt:

Az időt!

Olyanok e szegény, szegény szívek:

Üregük lassú kínoktól kivájt,

És bennük redves, régi sírkövek,

Pállott könnypocsolyák.

És olyanok e szegény, görnyedt hátak,

Alázkodástól és terhektől folynak;

Púposabbak, mint lápkunyhók felett

A buckós fedelek.

És milyenek e szegény, kulcsolt kezek!

Mint tarlón asszú fű, oly reszketők;

Hogy hátha, hátha vihar közeleg, —

Így dideregnek ők.

Ó, e szegény, elkínzott ijedt szemek,

Türelemben, megadásban húnyódva!

– Borus állatszem, mely bárgyun mered

Szabadsága után… s nem is tud róla.

Ezek a szegény, szegény emberek,

Bénán hullnak le a nyomor előtt,

Mint gyenge bárány, ha taglótól remeg;

– S a boldog földön viruló, szabad mezők.

Nyugtalanságban áll a szirti erdő,

Felhők tolongnak keletről nyugatnak,

Lenn tompán dong a sűrűség a mélyben;

– Varjak húzása néma és heves; —

És tompán dong a léptem.

Még ifjan, hajdan jártam ez ormokat,

De karom akkor nem feszült az égnek.

– Még nem búgtátok a vágy viharát

Ősvilági hangotokkal szívembe,

Vihar-anyák ti, iszonyú fák!

Egymástól messze, gőgben, mily külön,

S alig moccannak a feketült törzsek.

De fenn a koronákat szél zilálja;

Ott kiszabadult vad erők dühe

Vájja karmát a lombok zöld hajába.

E törzs itt úgy áll, mint földisten keze,

Mely öt hatalmas ujjba széthasadt.

Lenn a gyökérnél még barnán ragyog,

– De feljebb szökken, mint az agg, szikár,

Magános faoszlopok.

Szörnyű öt ujj! Szívós harcba idegzett!

Mint hogyha egymást marcangolni vágyna,

Vagy tán zenél? Borzalmas áhítattal

Tépik a húrt a görcsös gally-ízek;

– Köztük egy elátkozott, ősi hárfa.

E hárfából süvölt a démoni hang,

S tör vad erővel keletről nyugatnak;

Az erdők szava visszadöng a mélyben.

– Ezt ifjúságom mélyéből ismerem még! —

Vihar! Beszélgess vélem!

Hogy epedem én mindig egy kéz után,

Mely méltón kapcsolódna az enyémbe!

Az én öt ujjam is vérezve dult,

Sebesre-nyúlt, ki a vadon világba;

De mert hiába, – ökölbe szorult.

Ó, mennyiféle izzó áhítattal

Dobáltam Isten s állat közt magam!

Míg megérthettem a vihar szavát:

Csak egy áhítat van – lelkemre méltó,

Az, mely a mindenséget fogja át.

Jöjj, mindenhatóság vihara, rázd az erdőt!

– Rémülve rebben varjak rút csapatja, —

Rázz önmagamra engem, ősi szellem!

Vihar hátfája, zengjed sorsomat!

Világ! Taníts magányra engem!

Lásd, nagyon is érzem, hogy illan az élet,

Búcsúzni készülök. Napjaim oly futók.

Mily hamar itt van az utolsó ének!

Mily hamar itt van utolszor a csók!

Még váró és félő remegésem

Erővel csügg ifjú ajakadon!

– Te adod az utolsó csókot nékem,

És utolsó rózsámat neked adom.

A csodakelyhet utolszor te nyújtod át,

Ifjúságod borával töltöd poharamat;

Igy köszöntöd reám az élet búcsuját; —

Lement napom utolsó fény-káprázata vagy!

Utolsó csillagom áll most az égen.

– Nézd, lábaid elé borulva kérlek;

Ne vond el szívedet még, üdvösségem!

Te vagy az utolsó boldogság; – érezd!

Hagyd, hogy még egyszer keblemen át

Borzongjon e játék; gyönyör, fájdalom!

Mielőtt meglátom a nagy éjszakát,

És beléhull csillagom.