Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 93

Ilyen volt tán, mikor magához vette

Öregbátyja, az ács. Tizenhatéves.

Göndör, fekete sörénye vállig ér csak,

S nagy, bizantinus, bús gyerekszeme,

Mély, barna, sokfehérű szembogár

Tágranyitottan kérdi misztériumát. —

Mert arca előtt áll halvány, nagyocska

Jézusa már; s az anyja bús szemével

Szemedbe néz a képről ő is merőn.

– S Mirjam nem öleli, – imleti még,

Nem hajtja hozzá oldalvást fejét.

Érett, konyuló, méla mozdulattal,

Együgyű, vállalt, boldog anyaságban,

Mint ahogy értjük, s áldjuk a Madonnát,

(Örökre így lett kései képírásnak.) —

Ez még a szűz s az anyasága: csoda.

– Kis keble dús fátyol redőkbe rejtez,

S gyenge karjait, áttetsző üvegkezét

Bő köntösében mint két lenge szárnyat

Terjeszti ódon, imás mozdulattal

Az Úr felé; – s nagy, barna-bogarú,

Világító fehérű mély szemével

Komolyan, gyermeki panasszal kérdi,

Mint az angyaltól Názáretben egykor

Imádság közben: “Hogy lehet ez, uram?”