Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 91

Későn indultam el várásgyűrte szívvel.

“Jaj, sietni kell most, utamat vállalni,

Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni,

Gázlóim gázolni, sűrűim felverni,

Szívemet göngyölni idegen szívekbe!”

Tikkadt kiváncsiság két szemem árkolta,

Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,

Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,

Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,

Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam.

Most leválnak rólam a szívek nem-fájva,

Mint érett gyümölcsről magburka leválik;

Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom?

… Talán ezentúl már várás nélkül várok,

Lusta alázattal sorsomnak juházva?

Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam,

Ezt: “Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!

Látod, boldog vagyok!” Ilyet sohse mondtam!

Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat.

Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!

Ami még jöhetne: váratlan ajándék,

Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény,

(… Hisz néha már tudok örülni egy tájnak…)

Néha így álmodom: vállamra valaki

Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna,

S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; —

Építő, szépítő, enyhes jó szerelem.

(… Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;)

Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is;

Talán azért szabad boldogságnak hívni.