Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 89

Vérző ököllel, sírva döngetjük, víjjuk, verjük

Örök-hiába e rémes ködboltot, az én-falat.

Siket echó felel: Magad vagy! Magad!

Jaj, kisértet-arcok az emberi arcok!

Mozog az ajak. Mindnek két, nagy szeme van.

– Az ő szemükkel csak egyszer nézhetném magam!

Mit tükörből látok, nem igazi arcom!

Futnék tőle – én szörnyű varázzsal vert.

Kit kérdezhetnék? Nincs más! Embert, embert!

A csillagok földén sincs senki, senki társ!

Egymásra-hagyattunk az űrben, egy-vérek e földszigeten,

– S nem tudhatom, hogy mit érez a kisgyerekem.

Üres ivorgolyók ürege zár egyenkint.

Gurul velünk, vagy áll. Nagynéha összecseng.

Mit tudhatunk a szűk sötétbe bent?

Érthetjük-e rendjét forgásnak, ütközésnek?

Tekéznek-é velünk ismeretlen, nagy kezek?

– S hova ejtenek, ha leejtenek?