Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 90

Rózsák, hajoltan, reszketők, fehérek!

– Már semmitse kérdek! —

– Most egyszerű, nyiltszemű minden, úgye?

Hogy majd keseredik illata, fakul a színe,

Tudja előre a virág. Csoda nincsen!

Oly bölcs a virág és oly egyszerű minden! —

Néma rózsák, fehérek!

– Mégis pirulón, félszegen vágynám nyúlni ma értek,

Hogy mondhassa egy halk mosoly: “Akárcsak egy leány!”

Lyányos, lehajtott, halvány rózsafők!

Ki méri az időt?

– — – Talán dús örökömet még őrzi az élet?

Tán kiadta a részem vagy busásan igért? —

Mim van, amit veszthetek, hogy veszteni féljek,

Egy kivirult lehetőségért – egy pillanatért? —

Mi jussom – — hogy ép ilyen csókra várok,

Ahogy az ajkam illet egy virágot?

Fátylas lehetőségek! – Szent, tömjénszagú rózsák!

Egy templomhajón át

Szállt egykor e hervatag illat, – s száll ma felém.

Ama májusi este – az a Mária-ének —,

Várón lehajtott lányfejek; közöttük én,

Fojtott imám, szűz titkom, akkori lelkem. – Oh élet,

Csúf, zagyva évek! – Láng, füst! Túl, messze látom-e még

Az ostyát testté bűvölni a pap fehér kezét?

– Csak rózsák! Ti téli rózsák, fáradtan pihegők!

Legyen! – Hívom őt! – — —

Mi lesz velünk a jólfűtött szobákban,

Virágok, mitől félünk, – meddig élünk?

Kényszeredett, mímelő illat, – hazátlan,

Tengő üvegház-illúziók; – s végetek, – végünk,

– Távozó ifjúság ez – mi tudjuk —; reménytelen,

Mint búcsúcsók egy kézre, ha profán szemek figyelnek.