Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 102

Igazad van: simítni a gyürődést,

Visszafésülni ellazult hajat,

– Még azt hihetnék körül az emberek:

Valami bolond “íróné” ül itt,

Ki este verslábaktól dúlt fejére

Csak így-úgy csapja fel a kalapot,

S biztosító-tűt vesz kapocs helyett.

– Az ura? – Az tán még-figurább szerzet!

Csőbe kuksoló, halvány mániákus,

Metsz, izzít, szárít, kikészít, leöblint,

S azt hiszi: ezen nyílik a világ.

– Pedig ments Isten! Semmi baja néki!

Rendes kis úr, – komoly, szakállas úr!

És aztán illendően, vontatottan

Kell társalogni, – régi hitveseknek.

Egy kicsit egymást jóerkölcsben unni!

Mint akik szépen, kifogástalan,

Megösmerkedtek gárdedám-szárny alatt,

Kétszer beszéltek ablakrácson át,

Aztán az ifjúr szalonkabátba bújt,

Meglátogatta délben a papát,

S az szólt: “Leányom, nagy szerencse ért,

Megtisztelés házunkra…” és a többi:

S a szende lélek irult-pirult okossan,

S míg esküvőről vissza nem kocsiztak…

Dehogy! A világért se! Még kisujját

Sem adta volna csókra, úgy ügyelt.

Nem is! Csak rossz gyermekek tesznek ollyat.

Azoknak kell a házmestertől félni.

Éjnek évadján mit koncsorognak Budán?

Mink soha olyat! Egymásnak úgy születtünk

(báli angyalkák,) házasságlevéllel.

– Ki emlékeznék közülünk olyan

Rendetlenségre; furcsa, élhetetlen

Húzódásra, hogy: “Tán mégse! Hagyd!

Sorsodra végleg mért kössem magam?

Becsüld meg jobban drága ifjúságod!

Gondold meg jól, vagy – ne gondolj vele!”

– No már ki hallott ily bolond vitát? —

Az a szigorú úr tán, ki mellettem ül,

Halvány homlokkal és komoly szakállal?

De kék szeme sarkából rámragyog

Hitetlenül is hites tisztasága,

És kikacag, akárhogy komolykodik,

Az édes, bízó, gyanútlan fiatalság,

– (Melynek mennyire, mennyire igaza volt!)

– És aki most ugye ne-e-em, dehogy is

Szeretné megverni a feleségét? —