Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 98

Milyen helyes csöppség! Kis tömpe lábod

Hogy terpeszted az első új nadrágba!

Kis totyogósom, a gombos cipőkkel!

Mért ráncolod úgy össze homlokod? —

– Mesélik: egyszer nagy karéj kalácsot

Majszolva az utcaajtóba ültél,

Egy gaz darázs járt arra, megkívánta,

Le is ült rá, de jaj, nem a kalácsot,

Piros gyüszüszád harapta dagadtra.

Te ott ültél rémülten, keseregve,

Fényes szemedből csurgó, nagy könnyekkel…

Én akkor, – szó ami szó, – már nagyocska

Leány lehettem, táncórákra jártam,

S ha láttalak vó’n bömbölni, szép fiúcska,

Hozzád anyásan lehajoltam volna

Síró szemed, kis orrod megtörülni.

Ez iskolai ünnepély a zöldben.

– A tanító bácsi pálcával int,

Te hátrább állsz, s szelíden iparkodol

Kidugni arcocskád két nyegle váll közt.

Komoly, kedves fej már e kis diáké.

– Akkor volt, úgye, hogy naplót vezettél

Jegyezve mindég apró rossz szokásod,

Titkos betűt írtál be, vagy keresztet,

S figyelted a naptárban, hogy javulsz-é?

Te kezdődtél már itt, rád ösmerek.

… Én? – Kisvárosban szólt-szapult, anyányi

Lány voltam akkor, nyugtalan, kacér,

Világgá küldtem első árva kérőm,

Bár szörnyen féltem, sohse visznek férjhez.

Itt már kamasz. Izmos, busa legényke,

Sok torna— s bajnokverseny győztese,

Önképzőkörben nem költő-zseni,

“Abszolút geométriárul!” olvas,

Az osztályfőnök sincs tisztába véle,

Nem figyel az órán, s hogyha kihívják,

Az eredményt más módra hozza ki.

– Az első bakfis derekához nyúlt már,

De érettségi bankett hajnalán

Forró szégyennel, dúltan megy haza,

S megesküszik, hogy “soha-soha többet!”

… Nekem már akkor megvolt a fiam.

Ni, hogy felnyurgult! Egyetemi polgár.

A nyakkendője byroni kötésű,

– Az ismeretelmélet fogta meg,

Lényeget kutat, s a léten borong.

Így kilendülve milyen is lehettél?

– Sok “szabadság”-gal, sok “eszmecseré”-vel

Élted hű-hós, diák-leány szerelmed,

Beszereztél te is lázt, forradalmat,

A nyárspolgári morál megvetését,

S jaj, csöpp hián bizony, tuberkulózist.

… Akkor, futtában láttuk egyszer egymást,

És meg se láttuk. Milyen messze voltunk!

“Kevés időm van!” – gondoltam, s lihegve

Farsangoltam verset, szalont, szerelmet.

S ez végre – nincs is messze multba már,

Alatta négy-öt évre vall a dátum.

Rendes külső, szemüveg, nyugodt profil.

– Messze, komoly föld, derék nép, hűvös ég

Gyorsan érlelt, s közel hozott magadhoz.

Sokat láttál és jól magadbanéztél,

S megláttad, hogy csak a részletbe van remény,

A lényeg rejtve; vallás, vágy, poézis, —

De a kicsinynek sok élő kérdése van,

S bár nem “igazság”, termő összefüggés,

Mit száz türelmes kísérlet kinál,

Törvényei a fogható világnak.

S még erre is milyen kevés egy élet.

Egyszerűség, alázat, odaadás

Mennyi kell, hogy csak egy lépést tegyünk.

“… Dolgozni, amíg mécsünk ki nem alszik.”

Van még egy kép: Itt vagyunk, – mi vagyunk.

Két lehajtott fő, két beteljesült sors.

– Hol, – melyik titkos fészkén az Időnek

Pattant fel okok és történetek magva,

Két távoli, vak sejt hogy így utazzon,

S munkák, bajok, szerelmek, kínok útján

Ily egyszerűen, ily hiánytalan,

Ilyen öröktől és örökig letten

Egymásra s egyén-magára találva, —

Így boldogan… boldogan hazatérjen?