Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 106

Az ördög egyszer egy tükröt fabrikált, és vigyorogva sietett vele az Isten elé, hogy megmutathassa néki abban a teremtett világ torzképét. De útközben az Ég haragos villáma széttörte a csúnya jószágot apró, nagyon apró darabokra, és ezek a szörnyű kis porszemek azóta itt kóvályognak a földön. Akinek egy darabka a szemébe téved, az, szegény, azontúl csak úgy látja a világot, olyan kacagtatóan ferdének, kétségbeesetten züllöttnek, olyan tótágast állónak és szörnyűnek, amilyen talán valóban.

Ez a régi mese csak úgy jutott eszembe, mert arra gondoltam, vajon ennek az íróasszonynak a látásos, nagy szemébe mi esett bele? Hogy az angyalok is csináltak azután egy bolond, rózsaszínű mesetükröcskét, amitől csak azt lehet kérdezni: mi a legszebb a világon? No nem! Ezt, amitől így tudjon látni valaki, nem készíthették a kis ostoba angyalok. Legföljebb, ha eltávozott emberek, legjava lelkek, akik itt végigéltek, megnéztek és megismertek mindent, legjobban talán a szenvedést és a megbocsátást.

Egy “indiszkrét” gondolat. Vajon hány esztendős lehet ez az asszony? Ez az édes, megbocsátó gyöngédség, e szánakozó szeretet, e nagylelkű humor, úgy mondják, csak az élemedett emberek kiváltsága. De az öregasszonyok majd mind irigyek, sopánkodók, kicsinyesek és bekerített látásúak, a fiatalok pedig, azok fecsegők, csodálkozók, ítélni merészek, és minden dologba belészerepeltetik becses önmagukat. Ki tud így látni? Ilyen nemes objektivitással, ilyen könnyezve nevető szemmel, ki sajnálja ilyen félénk szeretettel a megtévelyedett, szegény “másik asszony”-t? “Egyik varjú…!” dünnyögi egy mogorva útitárs valamelyik novellában. De milyen ritka madár az ilyen varjú.

Évek! Ha nem szégyellném – de hisz’ Lafcadio Hearn sem szégyelli —, azt mondanám: egy sok ezer éves lélek. Régi lélek, aki nagy, fáradt kultúrák mérgén, illatán keresztül szűrődött és öregedett idáig, a jóságos megértésig. Ahogy nézi a világot, egyszerű mosollyal húzódva meg egy vasúti kocsi zugában, egy nyaraló teraszán, egy kisvárosi vendéglőben vagy a pesti háromszobás lakások szalonkanapéján – neki sohasem kell magát beledobnia az életárba, vesztett nimbusszal a szereplők közé állni. Mindig akad keze ügyébe valami mesélő doktor, filozofáló útitárs, elszegődő cseléd, pletykás vendéglős vagy akár egy vidéki szocialista vezér, akik szintúgy, mint ő, telve szeretettel és a megnyilatkozás vágyával, kalauzolják őt a megfigyelései kényelmes páholyába. Sok beszéd nem kell neki, hamarabb megért valamit egy cselédcipő sarkának buta és szomorúan zavart kopogásából, egy hiányosan működő portörlőből, egy maszatos gyerekkézből vagy egy kétségbeesett dekoltázsból.

A Szerelmes asszonyok-ban van egy kis szomorú igaztalanság. Ezek a gyáva asszonykák nem ismerik a támadást, a diadalt, a dacos feledést, a kacagó bosszút – csak alázatos megalkuvást, boldog leveretést vagy legföljebb ha tisztességes békét. Ördögadta! Hát nincsenek a világon kegyetlen, diadalmas Circék, okos, kötekedő hadizenő, csalogató erős asszonyok is? Ha nincsenek is – ne valljuk be. Hol is vannak? Jöjjenek sietve, és álljanak bosszút minden férfiún azért a gyönyörű könyvért és minden asszonyért, aki belekerült. És a “boldog emberek”? Egyikről csak az imént szállt el egy rettenetes múlt, a másik valami szép rögeszme szendergő rabja, a harmadik csak annyit akar ismerni az életből, amennyit elért, a negyedik csak álmodik. Ezek a boldogok!