Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 15

Halálra vál a szombatéj legottan,

Még violás párákba rezg a város.

Gyékény a parton, görnyed ott sarutlan

Péter, Jakab, az idősebb, meg János,

Odább a bárka tört padján, leverve

Alél az asszony, elnyomá keserve.

A hab susog, miképha titka volna.

Remegő bánat néma, mint a hab.

Messze sötétlik a Golgotha orma,

Ah, szinte féli, kerüli a nap.

Megholt az Úr, ki igaz volt szavában,

Nincsen próféta több Galileában.

Ki az? Valaki erre tart sietve!

Kavics zörgött, hullám neszelt csupán!

Mind hátrarezzen balga rémületbe,

Míg az ösvényen feltörtet a lány,

Haja kuszált, köntöse összetépett.

– Magdolna, te? Mi hozott ide téged?

S feddi Jakab: Asszony, hol van a fátylad?

És Péter mond: A kebled eltakard!

És János néz, a szeme csupa bánat:

Szólj lányom, honnan jöttél, mit akarsz?

– Véres vagyok? Ott a kereszt tövébe,

Igen, igen! Palástom elveszett,

A hajamat a tüske összetépte.

Mit? Mért nem keltek? Fel, fel emberek!

A mester él! Jöjj gyorsan uram, Péter!

Ne bánts! Hisz ép eszem van! De hogy nézel?!

Felel Péter: Eszelős vagy, leány!

S Jakab: A mi gyászunkat ne zavard!

S János, ki ült az Úr jobb oldalán,

Szegény te, közénk ülj, velünk maradj!

– Pihenni most? Hisz harmadnapja járom

A sűrűt, mint az erdei vadak,

És minden bokrot, fát elért az átkom,

Hogy nem fedezte jobban uramat.

Most felvirrad ím! Rossz álom repült el,

Megéledt, felkelt, visszajött a mester.

Ah hallgasd! A tanácsbeli kertjében

Leskedve vártam a kelő napot,

Hogy a szombat multával visszakérjem

Az Úr testét, ki minket elhagyott,

Vagy tán szememnek minden könyüjét

Örökre el akartam sírni ott,

Vagy mit tudom! De hogy közelíték

Reszketve láttam: eltűnt a halott,

Üres a sír, de fényes, mint az ég

És villámkép tündöklő sugarak

Vették szemem fényét. Tovább menék,

S egy férfi állt a fák alatt,

Fehérruhás, komolyszemű, szelíd —

És szóltam néki: Szánd meg bajomat!

Mert bizonnyal a kertész vagy te itt,

Mondd nékem, hová tetted az Urat?

S ő szólt, a hangja ép úgy rezge most,

Mint mikor minden bűnömet lemosta,

S letörlé rólam a gyalázatot.

Nevemen hítt, homlokom símította.

Rabbóni! S mint szokása, úgy felelt:

– Magdolna! Meg ne érints engemet!

És Péter szólt: Te láttad legelébb őt?

S Jakab: Magad láttad? Te bűnös féreg?

És János nézi Márját, a kesergőt:

– Halkan! Az asszony szunyadt, s íme, ébred.

Költsétek föl! Mondjátok meg neki,

Én láttam őt, a senki lánya, én,

Nem az, ki virradatra megtagadta

Kaifásnál a tornác küszöbén,

Nem akinek kendőjit elfogadta,

A szent asszonynál, ím, méltóbb vagyok,

Sem akinek keservit oltogatta,

S vigasztalásra más fiat hagyott.

Ah, volt szava a két gonosztevőhöz,

És Jeruzsálemért imádkozott,

És szeretettel szólt az asszonyoknak:

– Magatokon, ne rajtam sírjatok! —

Sohsem mondott vigasztalást nekem,

De láttam, visszajött! Áldott legyen!

És Péter int: Hallgass, boldogtalan!

És Jakab szól: Hagyd abba, nem lehet,

Ne higgyétek! A sátán véle van.

S János: Ha káprázat játszik veled?

– Nem hiszitek szavam? Mondom bizony,

Jobb nálatok a fegyveres pogány,

Ki őrül áll a joppei kapun,

Az hajlott szómra, engedett korán.

Mielőtt a kakas háromszor szólalt,

Futék repesve túl halmon, hegyen,

És aki látott, aki vette szómat,

Mind hitt nekem, megannyi jött velem.

És mentünk kerteken, vetésen át,

Felvertük a külvárost, a határt —

S Emmausnál, az országút felén

Mind összegyűlve zsong a falu népe

És pálmaágot tör és dallva mén,

Mint ünnepen az utcák csőcseléke,

És reménykedve zeng az öröm-ének,

Az élő mestert várja béna, vak,

Almát, tojást osztanak el a vének,

Hogy csend legyen. Mégis kiáltanak

És szerte-zengi a kisdedek szája,

Mint írva van: Él a zsidók királya!

Igaz ne lenne? Kápráznék szemem?

Oh, ha a sátán csúfot űz velem!

Hallgassak én? Nem, esküszöm fejemre!

Ha százezernyi jő is ellenemre,

Ki nyúl hozzám? Szabad vagyok, szabad!

S ha nem kiáltok, szívem megszakad.

Bezúgja szóm a kisértő vadont,

Hol csonka ágon rémít Iskárióth,

Bekiáltja a pusztákat szavam,

Ha senki sem hisz, én hiszek magam,

Az Úr megtért, – én akarom, hiszem,

Feltámadt én mesterem, Istenem.

Már indul, köntöse repked a szélben.

Utána bomlik hosszú, rőt haja.

Egymásra néz a három, s észrevétlen

Felkél a sápadt asszony, Mária,

Lépte inog még, a szava remeg:

– Magdolna várj, én is veled megyek.