Читать книгу Az élet útján - Margit Kaffka - Страница 19

Amerre járok, nő virág elég:

Csak szaggatom, te jutsz eszembe még.

A legszebb rózsát küldeném neked,

Hiába – messze vagy te, nem lehet —,

Míg odaérne, elhervadna rég!

Van egy galambom – a szárnya fehér —,

Azt küldeném el, a válaszodér’,

Sebes a röpte, csakhogy – tudom én,

Ott van a fészke erdők peremén,

Ott elmarad, nyomodba sohse ér.

És a szívemben – édes emberem,

A nóta is már hasztalan terem.

Ha záporok szele vinné, – — – de lásd,

Elszéled az messze völgyeken át,

Szívem dalát rábízni nem merem.